Századok – 1989
Folyóiratszemle - Poppetrov Nikolaj: Alkotmányjogi problémák Bulgáriában III. Borisz cár uralkodása idején (1918–1943) V–VI/726
726 FOLYÓIRATSZEMLE Az 1919 márciusában ülésezett VIII. pártkongresszus - amely a programot is módosította - egyértelműen az osztályéivá hadseregszervezés mellett foglalt állást. Elvben elhatárolta magát az állandó hadsereg intézményétől, ténylegesen azonban a kül- és belpolitikai helyzet miatt szükségesnek tartotta az állandó, reguláris hadsereg megszervezését, az általános hadkötelezettség alapján. Az elvi megfontolások és a gyakorlati követelmények közötti ellentmondást korábbi vonatkozó dokumentumokban is kimutatja a szerző. Pl. az 1918 elején kelt „Manifesztum a szocialista háborúról" c. kiáltvány azzal toborozta az önkénteseket, hogy a győzelmet követően leszerelik őket, és mentesülnek a hadkötelezettség alól, ha január 20-ig jelentkeznek a Vörös Hadseregbe. A reguláris hadsereg szükségességét, a fegyveres erők centralizált, szervezett irányítását kezdettől - az önkéntes szervezési elv időszakában is - alapelvnek tekintették. Biztosítani kellett a hadsereg ütőképességét. A forradalmi időszak irreguláris erőit, (Vörös Gárda stb.) fokozatosan integrálta a kiépülő Vörös Hadsereg. 1918 elején állománya egyötödét, az év nyarán már csupán 10%-át alkották ilyen egységek. A kiépülő szovjet hadseregben nagy gondot kellett fordítani a kiképzésre, de az írástudatlanság felszámolását is magára vállalta a hadügyi népbiztosság. Ezek hiánya is magyarázta, hogy a születésnappá vált Narva menti sikert rendkívül súlyos áldozatok árán vívta ki a Vörös Hadsereg. Az itt szerzett tapasztalatok alapján hozták létre 1918 márciusában a Legfelső Katonai Tanácsot. Ekkortól alakult ki a parancsnok és politikai biztos szisztéma. Júliusig minden parancsnok mellett két komisszár - egy bolsevik és egy baloldali eszer - tevékenykedett. Az 1918 júliusában (V. szovjetkongresszus) elfogadott elv - állandó, reguláris tömeghadsereg - érvényesítése sokféle követelményt támasztott. Gazdasági-társadalmi szempontból a szilárd hátország, az élelemellátás biztonsága volt a döntő, amit az államosítások is elősegítettek. Társadalmi-politikai szempontbői a proletárdiktatúra szilárdsága, a bolsevik szovjethatalom intézményeinek kiépülése és a szövetségi politika hatékony érvényesítése volt a döntő követelmény. De volt jelentősége az erkölcsi, tudati tényezkőknek is (hazafiság, osztályöntudat). Cikke befejező részében a hadkötelezettségre épülő reguláris hadsereg elvét vitató „katonai ellenzék" kérdését is érinti a szervező. Kitér továbbá a mozgósítás 1919 derekától tapasztalt túlfeszítésére, ami a szövetségpolitika érdekeit sértette, de végül is 3 milliós Vörös Hadsereget eredményezett. Végül a parancsnoklási rendszer körül kibontakozott polémiára utal Molodcigin. Egyszemélyi parancsnok vagy választott testületi, kollektív vezetés? Ez utóbbi háborús körülmények között alkalmazhatatlannak bizonyult, s így alakult ki a parancsok plusz politikai biztos „intézménye". Amit a fegyelem és hozzáértés követelménye mellett az indokolt, hogy a parancsnokok csupán ötöde volt párttag a polgárháború végén. (Voproszi iszlorii, 1987. 2. szám 3-19. 1.) M. NIKOLAJ POPPETROV ALKOTMÁNYJOGI PROBLÉMÁK BULGÁRIÁBAN III. BORISZ CÁR URALKODÁSA IDEJÉN (1918-1943) III. Borisz cár uralkodása alatt számtalan esemény zajlott le Bulgáriában, amely a monarchia államstruktúrán belüli szerepével, funkciójával, pozíciójával függött össze. Elődjeivel — I. Sándor fejedelemmel és I. Ferdinánd cárral - ellentétben Borisz idején a monarchia stabilizációja bontakozott ki. A Tirnovói Alkotmány felfüggesztésével korábban végrehajtott ügyetlen autokrata kísérletekkel és az alkotmány látszólagos tiszteletbentartásával a polgári pártok ellen végrehajtott támadással szemben Borisz cár Ügyesen használta ki a konzervatív és a nyílt reakciós tendenciákat egy leplezett, de a gyakorlatban korlátlan személyi uralom kiépítésére, amit egy sor alkotmány elleni támadás kísért. A társadalmi nyomás, a forradalmi tendenciák, a katonai felkelés és a köztársaság létrehozására irányuló törekvések hatására Ferdinánd cár 1918. november 3-án leköszönt. Célja volt, hogy a trónt fia számára biztosítsa. A Tirnovói Alkotmány azonban hiányosan rendelkezett a trónutódlás kérdésében, lemondás esetén nem szabályozta azt. Az alkotmány szerint az új cárnak abban az esetben, ha régensekkel gyakorolta a kormányzást, s elérte a nagykorúságot, esküt kellett tennie, azután átvennie az uralkodást s a trón elfoglalása után köteles volt proklamálni azt. Az előd halála után bekövetkező trónutódlás esetén az új uralkodónak egybe kellett hívnia a Nagy Nemzetgyűlést, s köteles volt az előtt esküt tenni.
