Századok – 1989
Történeti irodalom - Nyugat-Európa alkotmányai (Ism.: Horváth Pál) V–VI/723
723 TÖRTÉNETI IRODALOM volt más, mint egy bázisát vesztett földalatti terrorszervezet. Az utód: Horia Sima már nem lett karizmatikus vezér, s Codreanutól eltérően, a gyors hatalomátvételt tűzte ki célul. A szerző megmutatja, hogy a gárda 1938 utáni második élete mindenekelőtt a nemzetközi helyzet átalakulásainak köszönhető. Ennek hatására vétette be II. Károly Horia Simát 1940-ben a kormányba, a 2. bécsi döntés okozta krízisben lett Románia „nemzeti légionárius állam", melyben Antonescu tábornok együtt kormányzott a gárdával annak 1941 januári hatalomátvételi kísérletéig. Ekkor verte szét Antonescu a gárda másodgarnitúráját; vezetőit a németek menekítették ki az országból. Ezekkel próbálták azután Antonescut sakkban tartani, közismerten nem sok sikerrel. Kevésbé ismert, hogy Románia 1944. augusztus 23-i nagyszabású fordulata után decemberig eltartott, amíg Horia Sima Bécsben egy árnyékkormányt fel tudott állítani, melynek egyetlen szakember tagja a hadügyminiszter volt: egy németek által foglyul ejtett tábornok. A mü zárófejezete egy összefoglalás mellett a gárdára vonatkozó tudományos vitákban nyújt eligazítást, a szerző egyben a fasizmus általános jellemzésére is kísérletet tesz idelológia, szervezet és a politizálási stílus alapján (484—485. 1.). Heinen könyve adatgazdasága, pontossága és elemzési szempontjai miatt egyaránt alapmunkának számít. Szász Zoltán NYUGAT-EURÓPA ALKOTMÁNYAI Szerk.: Kovács István Közgazdasági és Jogi Kiadó Bp. 1988. 468 p. Egy sorozat szerves alkotóelemeként jelent meg a „Nyugat-Európa alkotmányai" c. terjedelmes közjogtörténeti forrásmű, amely a fejlett tőkés országok alkotmányos rendszerének a bemutatására szolgál. A belga, a francia, az olasz és az NSzK hatályos alkotmányainak a közreadásáról van szó, amelyek valóban nagy érdeklődésre tarthatnak számot, főként a hazai államtudományok szférájában. Rendszertanilag tehát valóban a közjogtörténet újabb eredményeit gazdagítja a Közgazasági és Jogi Kiadó gondozásában megjelenő mű, mégis ennél jóval szélesebb körben hasznosítható ez az alkotás. A sorozat hajdan „Az emberi jogok a dokumentumokban" c. művel (1976) indult útjára, majd pedig „Az októberi dekrétumok és az első szovjet alkotmány" (1980) a „Szovjetunió szövetségi alkotmányai" (1982), ill. „Az európai népi demokráciák alkotmányai" (1985) c. kötetekkel folytatódott. Ilyen előzmények alapján mondhatjuk, hogy egy a korábbinál teljesebb világkép kialakításának az eszközévé kívánt lenni a sorozat, miután az a hazai jogi közgondolkodást empirikus közelségbe hozta a kútfőkkel, vagyis azokkal a jogforrásokkal, amelyek gyakran az újkori, ill. a legújabbkori történelem determináns tényezőivé válhattak. A modern alkotmánytörténet legalapvetőbb összetevői sorakoznak tehát a most megjelent kötetben, amely minden egyes összetevőjében a máig ható társadalmi tapasztalatok összegzésének ' lehet az eszköze. Ez a hatályos jogi (államtudományi) érdekeket előtérbe állító műfaji sajátosság sem takarhatja el persze a már előrejelzett szélesebb érdeklődésünket a mű iránt. Nem kétséges, hogy az aposztrofált közjogtörténeti forráskiadás a magyar jogi historizmus egészére kiható jelentőségű, szűkebb értelemben a módszeres jogtörténeti kutatómunka számára pedig egy eléggé nem értékelt szolgálat. Ezt a tényt akkor értjük igazán, ha átgondoljuk az újabb, ill. a legújabb, kori joghistóriánk felettébb hiányos voltának a sajátos körülményeit. Pedig a mi tulajdonképpeni jogtörténeti kutatásainkban lezajlott egy alapvető fordulat vagy negyedszázaddal ezelőtt, amikor a módszeres i elemző vizsgálódásaink általánosan az újkor, ill. a modern kapitalizmus állam- és jogfejlődésének a feltárása felé fordultak. Ez a ma már gyakran önkritikusan is elemzett változás azonban szinte teljesen enerválódott a legújabbkori történelmünk küszöbéhez érkezve. így csak egészen sporadikus eredmények születtek a szocialista állam és jog történetéből, az ágazati jogi historizmus aktualizált (gyakran átpolitizált) történelmi exkurzusai pedig jobbára értékálló tudományos eredmények nélkül születtek. Nos, ezt az ellentmondást segítheti feloldani az újabb jogtörténész nemzedék számára ez az avatott kézzel gondozott közjogtörténeti forráskiadás. Bárcsak a főbb jogágazatok szférájában elfekvő hiteles dokumentációnk anyagából is készülne már hasonló szemelvényanyag, amely a nagy reményeket ébresztő komparatív kutatásokat is újjáéleszthetné. Egyfajta aránytévesztést is láthatnánk abban, hogy a hazai jogtudomány csupán az államjogi (politikai) ágazatban jut ilyen nagy ívben kibontakozó lehetőségekhez. Különösen, ha azt is figyelembe
