Századok – 1989
Tanulmányok - Péter Katalin: Női családfők Sárospatakon a 16. és 17. században V–VI/563
NŐI CSALÁDFŐK SÁROSPATAKON A 16.-17. SZÁZADBAN 595 különleges helyzetbe került, illetve különösen nehéz szerepet vállalt. Az élet bizonyos területein a férfiak között is az általános felett állók színvonalán teljesítettek. A nők általánosan hátrányos állapotából a kitörés azonban még nekik sem sikerülhetett. 9. A női családfők a 17. században A 17. század első pillantásra a női családfők kínkeserves korának látszik. Mindjárt az első fennmaradt urbáriumból, az 1631-iböl kiderül, hogy a női családfőknek több mint a fele, 42 személyből 23 - telke méretétől függetlenül - „rostálással" vagy „rostálkodással" szolgál. Nyilván nem volt olyan vagyonuk vagy munkaerejük, ami után szabályos szolgálatot lehetett volna rájuk kivetni. Ugyanilyen munkakötelezettséget, vagyis az aratásnál végzett egyszerű teendőt nem róttak egyetlen férfira sem, úgyhogy a rostálással való szerjárásról szóló adatok azt a következtetést sugallják, mintha a kortársak a női csáládfők teljesítőképességét eleve nagyon alacsonyra minősítették volna. Az 1648-i urbárium aztán azt sejteti, mintha a női családfők nagy többségének özvegyi állapotából származtatták volna munkájuk értéktelenségét. Az 1648-i urbárium használja ugyanis - a pataki összeírások közül elsőként - az „özvegyszer" fogalmat. Özvegy Bekesi Mátyásnérói a Felső hóstátban írják: „Özvegyszert jár", és ugyanez áll a hozzá közel lakó Kövesdi Zobo Mihályné neve után is. Az 1657-i urbáriumban még világosabb. Aszerint például özvegy Körösi Mihályné „nyomorult, néha szolgál özvegyszerbe". Anyagi helyzetüket tekintve pedig, akár jelzik az összeírások, hogy a női családfők többsége özvegyszert jár, akár csupán özvegyi állapotukat tüntetik fel, mindenképpen világos, hogy többségük a legszegényebbek közé tartozik. Statisztikai átlagaik is messze a férfiakéi alatt maradnak minden közelítés szerint. Az összeírások alapján átlagosan kevesebb fiú él velük, mint férfi családfőkkel; kevesebb az ökrük, a lovuk, a tehenük. Talán csak a telekméretnél nincs ez a szabályosság. Érthetően, hiszen a telek mérete sem a szolgálattal, sem a vagyoni állapottal nem volt összefüggésben. A női családfőkről készített statisztikákat azonban nem közlöm. Részint azért maradnak el, mert ezek összeállítása során támadtak a forrásadottságokkal kapcsolatban már előadott meggondolások. Részint viszont az a statisztikák elhagyásának oka, hogy a női családfők legfontosabb jellegzetességeit elfedik. Az átlagok mögött nemcsak özvegy Szokolyi Mihályné gyalogszeres jobbágyasszony elképesztően sok, 5 fia tűnne például el, holott az 1704-i urbárium világosan leírja ezt a kiáltóan szokatlan esetet. De eltűnnének a női családfők között fennálló óriási eltérések is. Az átlagokból viszont olyan női családfő képe keletkeznék, amilyen a valóságban soha nem létezett. Mert a 17. századi női családfőknél az a legfeltűnőbb, hogy nagyon nagy mértékben különböztek egymástól. A 17. századi női családfők nagy része kétségtelenül szegény volt. Az összeírásokban megfogható adatok szerint azonban szegény volt a társadalom többsége is. 1648-ban például, az összeírások alapján legnagyobb prosperitású évben, mindössze 77 személynél, vagyis a külsővárosiak 27%-ánál tüntettek fel egyáltalán jószágot, esetleg néhány disznót. És 51 telektulajdonos folytatott valamilyen iparos
