Századok – 1989
Tanulmányok - Péter Katalin: Női családfők Sárospatakon a 16. és 17. században V–VI/563
592 PÉTER KATALIN és fiukkal együtt éltek - ugyanonnan fizették a dézsmát, ahol a fiú lakott. Megfeleld források hiányában azonban kideríthetetlen azoknak az özvegyeknek a száma, akik esetleg a telekkel együtt a szőlőről is lemondtak. Ebben az esetben ugyanis teljesen kiestek az uradalmi összeírások által számba vett népességből, létezésükről tehát nem lehet tudni. Ugyanilyen okból nem lehet kideríteni azoknak az özvegyeknek a számát sem, akiket fiuk vagy talán a földesúr szorított ki a gazdálkodás lehetőségéből, úgyhogy a családfő szerepével nem is tehettek kísérletet. A telket még saját életükben továbbadóknál aztán éppen így nem tudhatni, mennyire jártak el önként, illetve mekkora volt rajtuk a környezet nyomása a családfői státus átadása körül. Az esetleg kis szőlőcskén vegetáló volt női családfők képét azonban a dézsmajegyzékek nem rögzítették. Azt viszont nem tudjuk, hányan éltek a fiuknak vagy vejüknek továbbadott gazdaságban. A 16. századi női családfők helyzetét tehát voltaképpen az határozta meg, hogy sok nő lemondott erről a szerepről, illetve kiszorították belőle. így jött létre a női családfőknek az a rendkívül kis létszámú csoportja, amelynek tagjai - legalábbis addig, amíg ezt a szerepet betöltötték - a gazdálkodás terén lényegében a férfi családfőkkel azonos teljesítményt nyújtottak. A férfi családfőkéhez hasonló színvonalon tudták a gazdaságokat fenntartani. Az élettárs hiányából adódó hátrány azonban feltétlenül terhelte őket, hiszen egy sor munkát - a nemükből természetesen adódó alacsonyabba fizikai teljesítőképességük miatt - bizonyosan nem tudtak maguk elvégezni. Vagyis a 16. századi női családfők a férfi családfőkével azonos teljesítményt kevesebb fizikai munka, de lényegesen több szervezés árán nyújtották. Talán még azt is fel lehet tételezni, hogy bizonyos gazdasági színvonal felett csak rendkívül tehetséges nők voltak alkalmasok a családfő szerepére. Nyilvánvalóan nem volt azonban családfőnek alkalmas minden férfi sem. A nőtelenek ilyen értelmű és a 16. században általános érvényű kirekesztéséről már volt szó. A válogatás más eseteit azonban férfiaknál a forrásadottságok miatt nem lehet tetten érni. Mert soha nem derül ki például az, hogy egy-egy telektulajdonos feltehetőleg több fia vagy veje közül milyen alapon választanak örököst a telekbirtoklásra, vagy egyes fiúk miért ülnek apjuktól külön telekre, mások viszont miért maradnak a családi telken. így például külön telkeken laktak a Konya család tagjai az Alsó hóstátban mindhárom 16. századi urbárium szerint. A Nylasok viszont mind az 1567-i, mind az 1570-i összeírások szerint többen laknak a Héce egy telkén. Vagy Batthyánj Mihály, akinek 1567-ben még csak szőlője volt, az 1570-re kiépült Új utcában telket szerzett, míg mások megmaradtak telek nélkülinek. Történt aztán olyan is, mint a két Beolcheos Jánosnál, akik közül - az 1567-i és az 1570-i urbáriumok összevetése mutatja -, az apa költözött el, és a fiú maradt az eredeti telken. A férfiak tehát a legkülönbözőbb formákban váltak telektulajdonossá, vagyis családfővé. De az is világos, hogy nem valamennyien jutottak ehhez a szerephez. A férfiak létéből végeredményben a 16. század során nem következett mintegy természetesen a családfői állapot. A telkek sorsának áttekintése alapján adódó tanulság rájuk is érvényes: azok lettek telektulajdonosok, illetve azok maradhattak meg ebben az állapotban, akik a földesúr szempontjából teljes értékű szolgáltatást tudtak nyújtani. Ilyen értelemben a 16. századi női családfők nem egyszerűen a fér-
