Századok – 1989
Könyvismertetések - Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában (Ism.: Maksay Ferenc) III–IV/552
544 KÖNYVISMERTETÉSEK 553 állapotának legfontosabb meghatározója volt - legújabb jogtörténeti kézikönyvünk (Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, 1946.) is csak Werbőczy egy-két mondatát idézve s a földesúri beavatkozás ismert fényeinek nyomán tud beszámolni. Konklúzióit a római jog kategóriái alapján fogalmazza: „A jobbágy csak haszonélvezője volt a földnek" (214. I.), teljes jogképességűnek csak a nemes volt tekinthető (326. 1.). A magánjog egyes alfejezeteiből pedig (birtok, öröklés, végrendelkezés, zálog stb.) a rendiségen kívüli elemek helyzetére nem derül fény. Sz.-nak, aki e hiányok pótlására a XVI-XVIII. századi örökös jobbágy birtokjogának kielemzésével az első lépést tette, nem volt könnyű feladata. Egyfelől ugyanis - kiszélesítve az egykori jogtudomány forrásait - a Tripartitum, országos törvények és törvényhatósági statútumok mellett a helyi különbségeket tükröző uralmi írásbeliség termékeit is meg kellett vizsgálnia (legalább a kiadottakat és monográfiákban feldolgozottakat), másfelől pedig a rendi jogszemlélet és az 1800. körüli idők úrbérjogi szakmunkáinak (Pfahler, Pauly) kategóriáin túl a parasztság való életéhez kellett közelebb jutnia. Úgy hisszük, Sz. munkája mind a két nehézjárású ösvényen igen számottevő lépéssel haladt előre: kiadatlan urbáriumok ezreiből vett adatok csak az általa felvázolt képet tennék még színesebbé s a parasztéletet egészében ábrázoló vagy a fejlődésvonalakat időben követő történeti munka is csak az ő jól összeillesztett s mégsem élettelen rendszerét, időkeresztmetszetét építheti majd tovább. A kiindulópont Sz.-nál is Werbőczy Tripartituma. De mint ahogyan az élet nem követte az egységes jobbágyadóztatást elrendelő törvényt vagy az egységes nemességet propagáló jogi kodifikációt, úgy nem szabad teljes hitelt adnunk a parasztokat munkájuk bérén és jutalmán kívül mindenből kizáró szigorú szavaknak sem (Trip. III. г. 30. с. 7. §). Werbőczy más, szokásjogot rögzítő kijelentéseiből s egykorú forrásokból határozottan kitetszik, hogy az „örökös jobbágy"-nak volt (a nemesitől eltérő) birtoköröklési rendje, végrendelkezési joga, sőt elidegenítési joga is. Volt tehát paraszti ingatlan vagyon; éppen csak a földesúr jogai szőtték át s keresztezték néha a vele való teljesen szabad rendelkezés lehetőségét. így már közvetlen leszármazó híján is bizonytalanná vált a vérrokonok örökösödése, ha pedig távol lakó, más közösségbeli örökös emelt igényt elhalt jobbágy birtokára, a földesúr csekély összegű „közbecsű" letételével megválthatta azt. Végrendelkezésekre az idők során mind nagyobb befolyása lett az úrnak: helyi szokások tarka változatossága szerint hol örökrészt kapott, hol illetéket szedett, hol csak ellenőrzési jogához ragaszkodott. Szökött vagy „hűtlen" jobbágyok javai törvény szerint őrá szállottak. A paraszt azonban korlátlan ingatlantulajdon nélkül is magáénak tudta birtokát, tudta, hogy az ősi, utóbb már írásba is foglalt szokások védik, bízhatott abban, hogy az ő jóléte rendszerint a földesúrnak is érdeke s kedvezőtlen rendszabályok vagy helyenként való úri erőszak alig gyengítették ezt a bizalmát. A jobbágy viszonya egyébként különböző fajtájú birtokaihoz más és más volt. Legbiztosítottabb, de egyben legkorlátozottabb mozgású ingatlana a telekállomány: a hozzákapcsolt terhek az eladás és örökbehagyás körét igen szűkre szabták, telekrészek elidegenítése pedig tilos volt. (Mégis, mint Sz. megállapítja, e tilalom megszegésének lett később nagy szerepe az aránytalan teleknagyságok kialakításában: 39-40. 1.) Az irtásföld jóval nagyobb szabadságot adott s az önálló gazdálkodás és kisparaszti spekuláció egyik legfontosabb iskolájává válhatott, de ugyanakkor a teleknél könnyebben esett áldozatul a földesúr kibecsültetési jogának. Fokozottan áll mindez a szőlőre; az autonóm hegytörvények s a nemesekkel és polgárokkal való közös birtoklás sokhelyt már korán a paraszt-polgár-típust alakították. A zálog- vagy bérletbirtoklás és a vagyon megterhelése ugyancsak nem ütközött nagyobb nehézségekbe s csaknem teljes szabadsággal birtokolhatta a magyar paraszt ingó javait. Újk ori jobbágyságunk birtokképességét európai távlatba állítva úgy tűnik, a háborús pusztítások ellenére sem kell szégyenkeznünk elmaradottságunk miatt. A nyugatihoz képest sokáig egységesen fejlett magyar parasztosztály sorsa nem sokkal maradt el a francia s a nyugatnémet mögött. Keleti és szomszédnépek jobbágyaiénál jóval biztosítottabb, de a nyugatiakénál patriarkálisabb viszonyok, fejlett „örökbirtok"-fogalom, mélyen gyökerező helyi szokások: ezekben látja Sz. az újkori magyar paraszt birtoklásának s vele társadalmi helyzetének jellemző vonásait. A tanulmány eredményei s Sz. eddigi tudományos pályafutása, mely a helytörténetírástól a népiségtörténeten keresztül egyenes úton, de mind tágabb perspektívával vitte őt a parasztságtörténet felé, arra biztatnak bennünket, hogy agrárnépességünk múltjának további feltárását elsősorban tőle várjuk. De reméljük azt is, hogy útja a helytörténetírás mind több képviselőjénél talál majd követőkre. Maksay Ferenc