Századok – 1989

Könyvismertetések - Juhász István. A székelyföldi református egyházmegyék (Ism.: Vanyó Tihamér) III–IV/542

542 KÖNYVISMERTETÉSEK 542 169. kk.: Nem lehet eléggé dicsérni azt a részt, amelyben T. az erdélyi katolikus iskoláknak s különösen a kolozsvári jezsuita kollégiumnak a románokra gyakorolt hatását emeli ki. Az a hiedelem, hogy a római származás tudatosodása elsősorban néhány unitus teológus olaszországi tartózkodásának s a Trajánoszlop szemléletének következménye volt, még napjainkban is kísért (ld. a Roller-féle Manualban: 355; ugyanott az erdélyi iskolák tudatosító hatásáról egyetlen szó sincsen). 188. I.: Rendkívül érdekes Kotore misztikus történelemszemléletének elemzése. Nemcsak a római dicsőségre s a jelen sivárságára való utalás preromantikus párhuzama megkapó itt (ld. később e motívumot a szintén erdélyi A. Muresanu költészetében), hanem az a tétel is, hogy miként egykor Konstantinápoly pusztulása, úgy a román nép süllyedése is a szakadársággal magyarázandó. Ehhez hozzá kell azonban ismét fűznünk azt, amit T. sajnálatosan elmulaszt: ortodox részről ugyanígy vádolták az uniót az erdélyi románság elsorvasztásával és kárhozatba döntésével. A szilvási siralom a pusztulásra ítélt Ninivéhez hasonlítja Erdélyt, hová az Úr hajdani prófétáihoz hasonlóan küldte el Visariont. Ez az ótestamentumi pátosz egészen a magyar hitvitákra emlékeztet: mintha Magyari és Zrínyi metafizikai argumentumai támadnának új életre, alighanem megint a jezsuita és protestáns iskolák hatása alatt. 220. 1.: T. „hunyadmegyei születésű kalugyernek" mondja Sophroniust, Giurescu szerint Sophronius a Fehér megyei Alsócsóra (Cioara) községből származott. 366. 1.: Azt a felfogást, hogy a románoknak csak „vissza kell térniök" a latin egyházba, talán a román nyelv vallásos terminológiájának alaprétege (cruce, botez, bisericá, stb.) is támogatta. Később Iorgának kedvenc érve volt ez (vö. pl. Historie des Roumains, Bucarest, 1937, III. 10). 336. 1.: Meglepő, hogy a tanult románok közt T. nem bukkant nyomára Aurelius Antonius Predetitsnek, aki pedig terjedelmes és igen érdekes román szótár kéziratát hagyta ránk (vö. Revue des Études Hongroises, 1933). 342. 1.: Molnár János jelentőségét T. helyesen méltatja: érdemes lett volna megemlíteni, hogy ő a Klein-féle román-latin szótár „második keze" s általában Klein filológiai módszerének egyik fő sugalmazója (Id. Lexicon Valachico-Latinum, Bp. 1944). 372. 1.: Maior Télémaque fordításának olasz forrására a címlapon kívül a szöveg olasz jövevényszavai is utalnak (vö. Gáldi L.: Az erdélyi román nyelvújítás. Bp. 1943. 55-56). Végül megjegyezzük, hogy a triász történetírói munkásságának egyik emeltyűje s legfontosabb ösztönzője kétségtelenül Sulzer híres műve volt, mely Reicherstorff óta elsőnek tagadta az erdélyi román inkolátust. Meglepő, hogy T. Sulzer nevét jóformán sehol sem említette. Galai László JUHÁSZ ISTVÁN A SZÉKELYFÖLDI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYÉK Kolozsvár 1947, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 175 (1) 1. 8°. A könyv első része a székelyföldi református egyházmegyék területi kialakulásával foglalkozik. A középkori egyházi beosztásból indul ki s a pápai tizedjegyzékek alapján fölsorolja a telegdi, kézdi s részben a gyulafehérvári főesperességek alá tartozó esperesi kerületek plébániáit. Az okleveles anyag s a legújabb történeti irodalom útmutatása nyomán szerzőnk megállapítja, hogy az ősi nemzetségi szervezet mellett már a XIII. század végén s a XIV. század első felében fölismerhető egy területi szervezet is a székelyek közt. E szervezetnek, tehát az egyes székek területi kialakulásának alapját szerzőnk az egyházi, esperesi kerületi beosztásban keresi. (E föltevésre vezető következtetés szerintünk nem világos.) Az esperesi kerületekben a középkor folyamán életre kelt papi közösségeknek (fraternitásoknak) döntő szerepük volt a hitújításban s különösen az új, protestáns egyházi szervezet kialakításában. A hitújítás elsősorban hitvallási és istentiszteleti téren érvényesült, míg az egyházi szervezet megváltoztatása csak lassan haladt, a felmerült gyakorlati szükségletek szerint, a fölbomló püspöki igazgatás pótlására. Ennek az alakulásnak központja és legfőbb hordozója a kerületi papi fraternitás vezetője, az esperes, dékán, vicearchidiaconus volt. Az egyházmegye névnek az esperesi szervezetre való alkalmazása csak a XIX. század folyamán végrehajtott nagy református egyházszervezeti reform során lett hivatalossá. Az elméleti és általános történeti alapvetés után a szerző a középkori egyházi beosztásból kiindulva fölsorakoztatja azokat az adatokat, amelyek a mai székelyföldi re-