Századok – 1989

Könyvismertetések - Jacobinus János erdélyi kancellár formuláskönyve (Ism.: Borsa Iván) III–IV/538

538 KÖNYVISMERTETÉSEK 538 Bidlo teóriáját M. Handelsmann lengyel történész bírálta, ki a geopolitikai szempontot tartotta döntőnek a kelet-európai történet meghatározásánál és kimondta az elvet, hogy Kelet-Európa fogalma az évszázadok folyamán folytonosan változott. Keleti és nyugati fejlődés kölcsönhatásainak, tényezőinek hosszas mérlegelése után lényegében itt állapodik meg M. is, mondván, hogy „a kelet-európai történet értelme és szelleme mindenesetre dinamikus és nem statikus fogalom" (125. I.), következésképp nem lehet azt mereven és dogmatikusan felfogni, miként például Bidlo is tette. Valóban: Kelet-Európa már természeti adottságaiban (etnikailag, földrajzilag) is változatos, s fogalma alakul, deriválódik nemcsak az időben, de a térben is. Mást jelent az igazi nyugat. Anglia, Franciaország, mást a németek, olaszok s mást a közelebbről érintett csehek, magyarok, balkániak számára. Sajátságos, hogy ez utóbbiak önmagukat még mindig szívesebben számították Nyugathoz, mint Kelethez tartozónak. Miután az előzetes vizsgálódások konklúziójaként megállapítja a szerző, hogy a „kulturális különbözőség kelet és nyugat között soha nem volt elvi természetű" (88. 1.) s hogy „nem lehet egyetlen és változhatatlan aspektust szem előtt tartani a kelet- európai fejlődés egész idejére" (87. 1.), a maga részéről a politikai tényezők szerepét látja a legkarakterisztikusabbnak (100-2. 1.) a kelet-európai fejlődés irányításában. Figyelemmel a politikai súlypont és hatás-szféra állandó változásaira végül is így periodizálja a kelet-európai történetet s ezzel lényegében meghatározza annak fogalmát is: A) A bizánci birodalom és a bizánci-szláv hatások kora (VI-XV. század). B) Az oszmán uralom és a lengyel-litván állam hatás-szférája (XIV-XVIII. század) és C) az orosz birodalom és a kelet felé törekvő Habsburg-hatalom politikai terveinek kereszteződése a XVIII-XX. században. E korszakok, ill. szférák kereteiben alakul aztán a különböző kisebb kelet-európai nemzetek és népek története, melyek mindenkor kénytelenek voltak politikájukat a szféraképző központi, ill. poláris hatásoknak alárendelni. Az elvi kérdéseknek ilyen formán való rendezése után a könyv második részében (127-288. 1.) tér rá M. a címben ígért tárgyra: a kelet-európai történet forrásainak és irodalmának részletezésére, természetesen az iménti korszakbeosztás sémája szerint. Gyors áttekintésben hosszabb-rövidebb összefoglalásokat kapunk a bizánci, koraszláv, orosz, lengyel-litván, magyar, majd román és délszláv történeti feljegyzésekről és nemzeti történettudományokról. Az ismertetés erősen vázlatos, a szűkre szabott keretben sokszor egyenetlen is. Amellett, hogy benne a szerző most készülő teijedelmesebb műve (Bevezetés a szláv történelembe) számára kíván szélesebb bibliográfiai és forráskritikai alapot adni, láthatólag a cseh történettudomány belső szükségleteit tartja elsősorban szem előtt (így például a cseh fejlődést - nyilván célszerűségi okokból - nem tárgyalja). Részletei ennél fogva nem mérhetők az érintett történettudományok önelvű kritikai szempontjai szerint. Egyébként a magyar fejlődésről adott megállapításaiban korábbi összefoglaló történelméből (Dejiny Madaru a uherského státi, 1934) jól ismert, nem mindig kritikus nézeteit ismétli legnagyobbrészt (vö. Kniezsa, AECO III. 355-67. 1.). - Meg kell még jegyezni, hogy a magyar olvasót nagyon zavarja a könyv magyar idézeteinek feltűnően sok ékezethibája (pl. Halótti, Ivanyi, Tóth). Megállapítható, hogy M. elvi vizsgálódásai figyelemre méltó haladást jelentenek a korábbi merev felfogásokhoz képest. Ha a periodizáláson volna is, mint ahogy mindig lesz korrigálni, változtatni való, egy bizonyos ezek után: Kelet-Európa változatos fogalmának a rögzítésére, kifejtésére valóban csak a politikai szempont adhatja az egyetlen permanens jegyet és mértékpontot, hacsak formális természetűt is. A keleteurópai történet egységesebb és kollaboratív művelése szempontjából így alapvető fontosságúnak tekinthető M. könyve, melynek kézikönyvi értékét nagyban emeli a csatolt bibliográfia (291-331. 1.) s melynek fő érdeme végül is az, hogy kezdeményező vállalkozás, nagyobbarányú kísérlet fogalmak és terminológia rögzítésére. Décsy Gyula JACOBINUS JÁNOS ERDÉLYI KANCELLÁR FORMULÁSKÖNYVE (1602) Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Bónis György és Valentiny Antal. Kolozsvár 1947, 58. 1. 8°. (Jogtörténeti és népi jogi tanulmányok 2.) B. bevezetésének elején vázolja az erdélyi jog történetének hátramaradott állapotát, kiemelve a magánjog elhanyagoltságát. В. a nagy hiányok pótlásával kapcsolatban első lépésnek a formuláskönyvek feldolgozásátjelöli meg, mert a formuláskönyveket leginkább koruknak az oklevéladásban és jogtudományokban jártas kiemelkedő egyéniségei állították össze az általuk legjellegzetesebbnek tartott oklevelekből.