Századok – 1989

Könyvismertetések - Koschaker Paul: Europa und das römische Recht (Ism.: Bónis György) III–IV/533

534 KÖNYVISMERTETÉSEK 534 lassan áthatotta a lelkeket a tekintélytisztelő, történelmietlen középkori gondolkozásra épült kulturális Rómaeszme (Burdach), mely az egyetemes egyházat védelmező, a békét fenntartó „római" császárban a királyok között az elsőt látta, s a vele szemben álló királyokat is az imperátor hagyományainak felhasználására indította. Ez a középkori gondolkozás és ez a Róma-eszme volt a római jog felújításának szellemi háttere. Ebben a világtörténelmi háttérben tárgyalja К. a római jog középkori művelőit. A XI. század vége előtt alig ismertek valamit a justinianusi műből; még leginkább a pápai „lombardisták" tekinthetők a tanulmányozását megindító glosszátorok előfutárainak. Ezek, a bolognai egyetem jogászai, eredeti szövegében tanulmányozták a rendkívül bonyolult Digestát, s ennek értelmét megjegyzések útján közvetítették hallgatóikhoz. Velük kezdődik az európai jogtudomány. Munkájuk nagy elismerést érdemel, mert a római jog anyagát először dolgozták fel tudományosan, s ezt az elismerést koruktól, а „XII. századi renaissance" korától meg is kapták. E század közepén az egyetemnek tízezer hallgatója volt, még a mai viszonyok között is hatalmas szám. A glosszátorok természetes szövetségesei lettek a német-római császárnak, s az új birodalomnak a régihez való kapcsolása előmozdította tanaik terjedését; de példájuk követésre talált ott is, ahol a politikai irány ellentétes volt a német császárokéval, mint Franciaországban, Angliában, Spanyolországban. A római jog művelése európai jelleget vett föl, s az olasz városok gyakorlatában is elterjedt, különösen az Accursius-féle glossa ordinaria (1220 k.) közvetítésével. Éppen a gyakorlatban való érvényesülése hívta életre a kommentátorok iskoláját, mely rendszeres műveiben a középkori skolasztika módszereivel feldolgozta és alkalmazhatóvá tette a római jog szabályait. Bartolus és Baldus tekintélye, s az általuk megteremtett mos italicus századokon keresztül uralkodott a római jog európai művelésében. A visszahatás csak a renaissance korában következett be. Az antik forrásokhoz való visszatérés, ezeknek eredetiben való olvasása és értékelése elvetendőnek tüntette föl a kommentátoroknak a szövegeket a gyakorlat érdekében magyarázó és kiforgató módszereit. Az olasz iskola gyakorlatát kiszorította a mos gallicus, melynek legnagyobb képviselői Cujaz és Zasius voltak. Tudományos szempontból a humanista irány kétségtelenül magasabbrendűnek bizonyult, mint elődje; ez kezdte pl. az interpolációkutatást, mely a mai római jogászok egyik legfontosabb feladata. De amikor a forrásokat iparkodott híven megismerni és eredeti hátterükbe helyezni, a jogi tudás mellé történelmi és filológiai ismereteket is követelt s ezzel a római jog művelését egy kis professzori réteg privilégiumává tette. A humanisták magyarázta római jog sohasem volna alkalmas a recepcióra. Irányuk mégis elterjedt és követőkre talált Franciaországban, Hollandiában, Németországban, anélkül, hogy a régi, gyakorlati módszert teljesen kiszorította volna. Hiszen éppen a gyakorlattal való élénk kapcsolat tette lehetővé, hogy az egyetemi képzettségű jogászok Franciaországban az egyetemes francia magánjog kidolgozásában, Németországban pedig a római jog gyakorlati alkalmazásában (recepció) oroszlánrészt vállaljanak. Természetesen a recepció az a kérdés, amelynek tárgyalását a legtöbb joggal elvárhatjuk a szerzőtől. Mielőtt azonban ehhez látna, két kitérést tesz. Az első azzal a felfogással számol le, hogy a római jog mai oktatásának a recepció az indoklása; kimutatja, hogy olyan országokban is, ahol recepció sohasem volt, nagy érdeklődéssel fordulnak a justinianusi jogrendszer felé. A második a recepció egyes kérdéseit elemzi; rámutat arra, hogy területét illetően ez a folyamat egész Nyugat-Európára kiterjedt s a XIII. századtól kezdve éppen Spanyolországban, Franciaországban valósult meg, csak később csapva át Németországra; foglalkozik a recepció elítélésével s ezt a romanisták és germanisták közötti régi ellentétre vezeti vissza, végül felveti a kérdést: meg lehetett volna akadályozni a recepciót? Ezekből az előzetes fejtegetésekből több tanulságos megállapítás származik. K. szerint a római jogot nem tökéletessége miatt fogadták be Európa egyes országaiban, különösen a Németbirodalomban, hanem annál a tekintélynél fogva, melyet mint a birodalom joga élvezett. A német népnek sohasem volt alkalma választani a római és a hazai jog között, annál kevésbé, mivel egységes német magánjog nem is létezett. Aki a recepciót elítéli, a jelen szempontjait (germanista-romanista ellentét, túlfűtött nacionalizmus) viszi át a múltba. S a recepciót csak akkor lehetett volna megakadályozni, ha létezik olyan német jogászrend, amely határozottan ellene szegül. Mert a recepció a jogászok műve volt, eredménye pedig a „jogászjog". S itt a recepció tárgyalását megelőző második kitérés önálló értekezéssé bővül: a jogászjog szociológiájává (164-212. 1.). Egyik legértékesebb része ez a munkának, de ebben az ismertetésben nem térhetünk ki rá bővebben. Eredményei röviden a következők: Jogászjogról beszélhetünk, ha a jog fejlesztése a vele hivatásszerűen foglalkozó személycsoport kezében van. Ilyen jogászrend alakult ki Rómában, később Franciaországban, és főként Angliában. Tagjainak társadalmi összetétele Franciaországban kifejezetten a polgárságra, másutt a felsőbb osztályokra vezet vissza. A jogászrend kifejlődésének feltétele centrális poli-