Századok – 1989

Könyvismertetések - Mittes Heinrich: Vom Lebenswert der Rechtsgeschichte (Ism.: Bónis György) III–IV/511

512 KÖNYVISMERTETÉSEK 512 minden történeti tény egyúttal jogi tény is, a közösségi élet folyamatait át- meg átjáija a jogi szabályozás és a gazdaság-társadalmi alépítmény megismerése lehetetlen a jog ismerete nélkül. Sorra ismerteti M. azokat a tanulságokat, amelyeket a társadalom-, gazdaság-, egyház-, irodalom-, művészet- és zenetörténész meríthet a jogfejlődés rajzából. Hogy azonban a jogtörténet teljesíthesse feladatát, nem szabad feladnia legértékesebb eszközét: a jogi fogalomalkotást. Csakhogy a fogalmakat ne a jelenből vetítse vissza, hanem a forrásokból bontakoztassa ki a modern jogász fogalomképző képességével ennek dogmatikus kötöttsége nélkül. Éppen e dogmatikus merevség leküzdése tudományágunk egyik teljesítménye a jogtudomány számára, ezenkívül a legjobb bevezetés a tételes jogba, és hozzájárul ahhoz, hogy a pozitivista jogi dogmatika a helyes jog vizsgálatává, jogi értéktanná alakulhasson át. E teljesítmények felvázolása után következik M. könyvének igazán eredeti és gondolatébresztő része: a jogtörténet értéke az életben. Alaptételét Hegeltől veszi: a történelem, de még inkább a jogtörténet a szabadságra és a szabadság tudatára vezető útnak a története. Értéke tehát az élet számára az, hogy megmutatja egyre újabb társadalmi osztályok felemelkedését, a személyes, vagyoni, szerződési szabadság fejlődését, a politikai jogok bővülését s az ember lehetőségét a természet és a sors adottságainak leküzdésére. Azok a példák és megjegyzések, amelyeket e tételeinek bizonyítására felsorakoztat, szinte még az elméleti fejtegetésnél is érdekesebbek és tanulságosabbak. Amikor például a bírói ítéletnek és a törvénynek az emberi sorsot alakító szerepéről, egymáshoz való viszonyukról, a köztük levő választóvonal elhomályosodásáról beszél, egyúttal bírálatot mond az eddigi irodalom hibái fölött és utat mutat a jövő kutatás számára. Végül amikor a szabadságra vezető út ismeretéhez a szabadság korlátainak megismerését is szükségesnek tartja, s a jogtörténet legértékesebb folyamatát a szabad ember és közösség önkorlátozásában látja, a történeti módszertan mezejéről a filozófia magaslataira emelkedik. Az utolsó fejezet már teljesen a jogfilozófia körébe vág. M. szerint ugyanis a jogtörténetből induktív úton eljuthatunk a téren és időn felül kötelező legfőbb jogelvhez, ez pedig a következetes cselekvés, a konzekvencia parancsa. Az egyéntől és a közösségtől egyaránt el lehet várni, hogy az egyszer megszabott úton járjon tovább, s a következetes cselekvő másoktól is joggal megkívánhatja ezt, így valósul meg a konzekvenciában egyúttal az igazságosság parancsa is. A konzekvenciából következő tételek (más jogainak tiszteletben tartása, suum cuique, egyenlően mérni az egyenlőknek stb.) adják M. szerint a természetjog tartalmát. A természetjog nemcsak ideális követelmények rendszere, hanem az igazán létező jog, amelynek a tételes jogok csak megközelítői, részleges megvalósítói. A jogtörténet folyamatát úgy látja mint állandó küzdelmet a helyes jogért (a változó tartalmú természetjogért) az önkény, a zsarnokság ellen. A helytelen jog engedelmességet követelhet, amennyiben a jog-mivolt vélelme szól mellette, de a merő önkény, a zsarnokság, a csak célszerűséget néző szabályozás egyszerűen nem-jog, amely ellen fellázadni erkölcsi kötelesség. M. fejtegetésein átvonul a Bindertől tanult megkülönböztetés a jog fogalma és a jogeszme között: számára a jogtörténet állandó harc a magasabb jogért, a jogeszme útja a történelemben. Ennek a harcnak, a jogeszme fokozatos megvalósulásának szemlélete az a magasabbrendű élmény amelyet a jogtörténet nyújt a vele foglalkozónak; ezáltal szabadítja fel művelőjét a szolgai jogpozitivizmustól, a mindenkor létező jogrend bálványozásától, a jelszavak uralmától. Nem vállalkozhatunk M. végső következtetéseinek bírálatára, ez már a jogfilozófia és nem a jogtörténet körébe vág. Művén erősen érezhető a Hartmann-féle német idealista filozófia, az egzisztencializmus és a Binder-féle újhegeli irány hatása. Ennek a bölcseletnek a mai magyar tudományos életben nincs helye. De számunkra is értékes és iránytmutató a kiváló szerzőnek számos módszertani megjegyzése, a gazdaság, társadalom és jog összefüggéseinek erős hangsúlyozása, a jogtörténet és társadalomtörténet együvé tartozásának kiemelése. Talán helyesebb volna megmaradni a jogtörténet természetjogi megalapozása helyett annál az értékénél, amellyel a tételes jogra való előkészülés, a megoldási lehetőségek megmutatása a jogkritika és jogpolitika dokumentálása révén kétségtelenül rendelkezik. Még ebben az esetben is kétségtelen, hogy sem a történelem, sem a jog tudománya nem nélkülözheti a jogtörténet segítségét, ha a „tudomány" megjelölésre számot tart. Bónis György