Századok – 1989

Tanulmányok - Hajnal István: Kézművesség írásbeliség és európai fejlődés III–IV/407

KÉZMŰVESSÉG, ÍRÁSBELISÉG 419 kikerültek az írást kétségtelenül mindinkább használták, rövid kezdetleges feljegyzéseket is, memóriájuk, recitálásuk támogatására. írásfogalmazás és recitálás később is összefügg egymással, mint azt az oklevélszövegek tudatos ritmizálása is bizonyítja. A Karoling reformírásban azonkívül kétségtelen az antik maradványírások, a jogászi folyóírások hatása is; klerikusok innen is példát vettek az írás gyakorlati alkalmazásában. Már maga a Karoling reform írásnak külső formája is bizonyítja ezt. És a káptalani iskola hamarosan rátért az antik tanmenetnek, a trivium-quadriviumnak tanítására is, csakhogy a retorika helyett a grammatikára és az írásfogalmazásra helyezett súllyal. Tehát az írásreform nem tisztán kolostori lehetett, mint Fichtenau véli, hanem ijele és eredménye a világi klerikusképzés előretörésének is. A káptalani iskola, akár a kézmúveskorporáció, a formák, szabályok, módszerek szigorú fegyelmezésével taníthatott; mégpedig, szemléletes formák begyakorlásáról lévén szó, a skolasztikus megbízásából egyes végzett klerikusok közvetlenül foglalkoztak egy-két tanítvánnyal. Az írásnak legfőbb célja az emlékezet hiteles támogatása, tehát az örök olvashatóság. Az első klerikus-oklevelek egyszerű hiteles feljegyzések, notitiák. Csak a klerikus közismert szokásszerű képzettségével, szakértelmével, társadalmi szerepével együttesen érthető meg a reformírásnak szerepe - s ellenállhatatlan terjedése is. Nagy Károly parancsszava erre nem lett volna elegendő. Az új írás éppen a Karoling-birodalom szétbomlása idején terjedt el francia területen kívül is. Tudunk arról, hogy amikor a reformírás ily idegen területeken kiszorítja az antik írásmódokat, ez egyúttal a régi képzettségű funkcionáriusok leváltását is jelenti, új, francia módra képzett klerikusok által. Tény az, hogy az új írás az antik eredetű írás szakadatlan és eleven használatának vidékein is ellenállhatatlanul terjed, Lombardiából is kiszorítja ez antik írásfajtákat; Dél-Itáliában azonban s magában Rómában is a XIII. századig küszködik velük. Amikor tehát francia földön a szokásszerűség teljes győzelmével a X. században megszűnt minden hivatalos oklevelezés, kinn a társadalomban az új, világi klerikusság mind általánosabban használja feljegyzésekre, sokszor nehézkes vonásokkal, az új írást, a mi mai könyvbetűink ősét. A hűbéri felsőbbség és testületiség, a püspök vagy a káptalan, a kezessége az írás hitelének. Majd ráillesztik az írásra a pecsétet is, amely addig csak önmagában volt hiteles jelképe valamely hivatalos megbízásnak. A pecsétes oklevél lett az Alpokon inneni társadalmak közhitelű iratformája. Ezen forma által illeszkedett bele az írás a szokásszerű társadalom szerkezetébe. Kétségtelen, hogy a gyakorlati íráshasználat hirtelen fellobbanása a XII. században Lombardia régi írásos területein indult meg. Ez a hűbériség felületes formáitól áthatott vidék átvette az új, közkeletű, társadalmias írást, s részben a mögötte álló képzésmódot és hivatásszervezetet is, de kevésbé a klerikusság kezén, hanem inkább az antik jogászhivatásokat továbbképezve, az élet aktuális érdekeinek kiszolgálására. Iskolák keletkeztek, amelyek szervezetében a tanítványok érdekközössége volt a lényeges, s az érdek az volt, hogy minél ügyesebb s praktikusabb jogászképzéssel kerüljenek ki az életbe. A gyakorlati írásképzettség e mozgalma átcsapott, Franciaországot egyidőre kihagyva, Flandriába, a francia mélyhűbériségnél elevenebb hűbértársadalomra, ahol a kézművességnek is kevésbé masszív, hanem erősebben üzleties a szervezete. A belga káptalani iskolák a klerikusság tömegtanítására tértek át, egy-két emberöltő múlva már a városi parókiák is sorra nyitották meg az iskolákat. Amikor