Századok – 1989

Tanulmányok - Hajnal István: Kézművesség írásbeliség és európai fejlődés III–IV/407

KÉZMŰVESSÉG, ÍRÁSBELISÉG 417 A római birodalom bomlása után tovább tengődtek ezek az írások. Itáliában sohasem tűntek el, szívósan tartották magukat Dél-Franciaországban is, amit ezért az „írott jog területének" neveztek el, szemben az északfrancia vidékekkel, a „szokásjog területeivel". Római hagyományokon nevelődött jogászok, jegyzők használták ezt az írást, amely bonyolult, cirkalmas, furfangos és titokzatos volt, mint írójuk mestersége. Észak-Franciaroszágban a királyi kancellária használta legtovább, római mintára funkcionáló referendáriusa kezén. Azonban a szokásszerűség teljes győzelmének idején, a X. században innen is eltűnt ez az írás, tisztviselőjével együtt. Az új udvari tisztek az élelmezésnek, az építkezésnek, az istállóknak, a ruházkodásnak és más gyakorlati feladatoknak szokásszerű adminisztrálói voltak: hamarosan ragyogó méltóságú országnagyok, mint például a marsall, aki a kovácsszakma felügyeletével kezdte. Ilyen lépcsőzetes, tapasztalati adminisztrációban nincs szükség az írásra. A szokásszerű hűbériség győzelmével általában egész Európában visszaszorult az írás gyakorlati használata, úgyhogy a X. századot az „írás elleni reakció korának" - szokás nevezni. De még német területről sem tűnt el oly alaposan az írás, mint a francia mélyhűbériség területeiről.16

Onnan, ahol két évszázad múlva Európa legnagyobb oktatóüzemei keletkeztek. Az írás eltűnése azonban itt nem jelenthetett kultúrsüllyedést. Már mindenütt kijegecesedtek a foglalatosságok szilárd formái és életközei adminisztrációjuk. Már mindenütt van valami szakértő, megbízható hivatás, amely emlékezetben tartja, s tapasztalatilag hitelesen megállapítja a helyi szokásokat. Az északi germán társadalomban tudunk ilyen hivatásokról, a gyűléseken ők recitálják el a szokásokat. A francia szokásszerű vidékeken nyilván az egyház emberei vitték ezt a szerepet. A racionális antik szervezetből kinövekedett római egyház sehol sem tört bele annyira a hűbéri formákba, mint a francia területeken. A plébániák túlnyomó része csaknem olyan hűbérien alávetett intézmény lett, mint pl. a vízimalom, molnárhivatásával együtt. A plébános családos ember, fiára hagyja foglalatosságát. Aminthogy minden hűbéri szertartásnál jelen van a pap, úgy a vidéki nép szokásainak megszentelésénél a plébános; a templom még a gyakorlati élet aktusainak színhelye. Ez a népi-társadalmi szerep szilárdította meg a nyugati egyház plébánia-rendszerét, szemben a görögkeleti egyházzal. De egyébként a püspöki udvarban is általános a hűbériség előtörése; a püspök hűbéri viszonyba kerül az alatta álló papi hierarchiával, amely önállósodik, társadalmi funkciókra rendezkedik be. Önállósodik a káptalan is, korporációvá alakul, a kanonokok az egyes szakmai foglalatosságok felsóségei lesznek; köztük a skolasztikus vagy a kancellár a klerikus-nevelés főnöke. Az egyház életében minden forma, minden foglalatosság hirtelen élessé, határozottá válik, minden viszony a funkcionáriusok között s a papok és hívek között tudatos, formákban-eljárásokban gazdag módszerré. Mint a lovagi udvarban az apródok, úgy nevelkednek a formákra, eljárásokra a püspöki udvarban az ifjú klerikusok s mennek aztán szét a vidéki stallumokba. Ez a klerikus már 16

Az „íráselleni reakció kora" ma már nem csupán oklevéltani fogalom, a jog- és társadalomtudomány is rámutat erre a feltűnő jelenségre, éppen az európai fejlődés nagyszerű új lendülete előtt. (Perrot: i. m. P. III. Ch. I.; Bloch: i. m. L. II. Ch. V.)