Századok – 1988

Történeti irodalom - Sztanyiszlavszkaja A. M.: Polityicseszkaja gyejatyelnoszty (Ism.: V. Molnár László) 494/III

495 TÖRTÉNETI IRODALOM Sztanyiszlavszkaja könyvében kiemelt helyen foglalkozik a nagy francia forradalom utáni európai politikai konstellációval és a nagyhatalmak érdekellentéteinek bemutatásával. Ezzel párhuzamosan megkülönböztetett figyelmet fordít a korabeli orosz külpolitikai törekvések — különösen a balkáni aspirációk — mozgatórugóinak, hátterének felvázolására. 1798 nyarán ugyanis, miután Bonaparte Napóleon megindította egyiptomi hadjáratát, a török kormány katonai segítségért fordult Oroszországhoz, Angliához és Ausztriához, a franciaellenes második koalíció tagjaihoz. Ennek megfelelően irányította I. Pál (1796—1801) Szevasztopolból a Földközi-tengerre Usakov hajóraját, állományában 6 sorhajóval, 7 fregattal, 7400 tengerésszel és 792 ágyúval. Az egység augusztus 24-én indult, és szeptember 4-én érkezett Sztambulba, ahol közös angol—orosz haditervet dolgoztak ki a kulcsfontosságú Ión-szigetek visszafoglalására. A Dardanelláknál csatlakozott hozzájuk a török hajóraj (4 korvett, 4 sorhajó, 6 fregatt, 14 ágyúnaszád) Kedir bég vezetésével. Ekkor Usakov az egyiptomi partokhoz irányította A.A. Szorokin kapitány hajóosztagát a Nelson tengernagy vezette angol flotta megsegítésére. A szerző hosszasan elemzi a Ión-szigetek stratégiai fontosságát, utalva arra, hogy azokat Napóleon itáliai, egyiptomi és szíriai hadműveleteinek bázisául kívánta felhasználni. Tisztában volt ezzel Usakov is, aki 1798. október 5-én Kythera szigetén egy deszantot tett partra, s elfoglalta San Niccolo erődjét. A tengernagy hajóraja október 11-én megkezdte egy másik erőd, Kapsalion lövetését, és annak francia helyőrsége a következő napon megadta magát. A hajótüzérség által támogatott orosz deszantok szinte ellenállás nélkül foglalták el október 25-én Zakynthosz (Zante), 28-án pedig Kefallénia szigetét. Néhány napi ellenállás után, november 14-én, a Leukasz-szigeten levő franciák is kapituláltak. 1798 novemberében Usakov egysége Korfu szigetéhez indult, hogy egy deszant partratétele után, megostromolja annak erődjét. Az öt francia üteg által védett sziget helyőrsége 1799 márciusig sikeresen visszaverte a rohamokat, de végül is kénytelen volt megadni magát. Ezzel befejeződött a Ión-szigetek visszafoglalása, s létrejött a Hét Egyesült Sziget Köztársasága. Sztanyiszlavszkaja nemcsak kiváló hadvezérként, de kompromisszumokra törekvő, liberális politikusként is bemutatja Usakovot. Részletesen elemzi és értékeli Usakov 1799-ben kidolgozott ideiglenes alkotmánytervezetét, amelyben önkormányzatot biztosított volna a görög szigetek lakossága számára. Ezt követően a könyv írója a fenti tervezet kudarcának okait vizsgálja, rávilágítva a tengernagy politikai ellenlábasának, a konstantinápolyi orosz kövemek, V.Sz. Tomara konzervatív nézeteire és tevékenységére. A két politikus felfogásának ütköztetésekor főleg a helyi lakosságra való támaszkodás kérdésében vallott nézeteiket idézi a szerző. Az előbbi ugyanis elsősorban a helyi burzsoáziát, az utóbbi a nemességet és az egyházat kívánta megnyerni szövetségesének. A könyv írója korrektül értékeli a Ión-szigeteken bevezetett francia intézkedések jelentőségét, amelyek a helyi arisztokrácia politikai jogainak korlátozásában, a parasztság feudális szolgáltatásainak eltörlése, valamint elemi iskolák, nyomdák, könyvtárak alapításában öltöttek testet. E haladó intézkedések és reformok azonban a görög szigetek nemességének és egyházának ellenállását váltották ki, s ezzel magyarázható, hogy az uralkodó réteg az angol—orosz szövetségben látta saját érdekeinek védelmezőjét. így érthető meg, miért fogadták a Ión-szigetek lakói Nelson és Usakov katonáit a francia uralom alóli felszabadítóként. 1799 végére azonban Oroszország és a szövetségesek viszonya erősen megromlott, ezért 1800. január 11-én Usakov parancsot kapott I. Páltól, hogy hajórajával térjen vissza Szevasztopolba. Ezzel ért véget a cári flotta kétéves expedíciója, amelynek következtében Franciaország elvesztette a Földközi-tenger keleti medencéje feletti uralmát, Oroszország viszont fontos haditengerészeti bázishoz jutott Korfun, s azt eredményesen tudta felhasználni a Napóleon elleni 1805— 1807. évi hadműveletekben. A.M. Sztanyiszlavszkaja legújabb könyvében hiteles portrét ad F.F. Usakov tengernagyról, a legendás flottaparancsnokról, akinek emberi, hadvezéri és államférfiúi nagyságát a szovjet komány is elismerte, amikor — tiszteletére — 1944-ben rendjelet és érdemérmet alapított a haditengerészet legkiválóbb tisztjei számára. A könyv valószínűleg a szakemberek és az érdeklődők körében egyaránt elismerésre számíthat; a szerző objektív szemlélete és korrekt állásfoglalásai ezt szinte bizonyossá teszik. V. Molnár László