Századok – 1988

Történeti irodalom - Szeged története (Ism.: Rácz István) 484/III

486 TÖRTÉNETI IRODALOM vállalja a teljes történeti élet keresztmetszetének a vizsgálatát. Valójában a szerkesztés csak innen futtatja szét tematikus rendben a fejlődés szálait. Kiváló ötletnek bizonyult a népesedésről és gazdasági ágazatokról szóló fejezetek után a polgárosodó város társadalmáról egy önálló és összegző rész beiktatása. Ez a Gergely András által írt részlet valójában az egész kötet gerincévé vált. Történetírásunk belső megújuló képességét bizonyítja, hogy az újonnan kiadott monográfiák régóta nem elégszenek meg az előzőleg feltárt eredmények átértékelő összegezésével, hanem komoly alapkutatásokra is támaszkodnak. A szegedi monográfia kutatói is ezt az utat járták. Egyetlen olyan szerzője sincs a kötetnek, aki maga is ne végzett volna számottevő forrásfeltárást. Jelen ismertetésnek nem feladata ezeknek a részletezése. Három olyan forrásbázisra azonban, amelyekből általában — és nemcsák Szegedre nézve — bőségesen meríthet a helytörténetírás, érdemes figyelni. A szegedi polgárok végrendeleteit és osztályleveleit röviddel ezelőtt Rákos István nagyszerű érzékkel fedezte fel a kutatás számára, s a kötetben rajta kívül már többen hasznosították is (Juhász Antal, Gergely András). Nagy erénye ezeknek a forrásoknak, hogy a családi vagyon teljességét mutatják, a polgári gondolkodásmódra is fényt vetnek s egyáltalában^ társadalmi szervezet legapróbb elemének a szociológiai vizsgálatát is lehetővé teszik. Gergely András az adókönyvekből tudta kimutatani a város társadalmának rétegzettségét. Aligha lehet kétséges, hogy a mai tudásunk szerint ebből a szempontból ez a legmegbízhatóbb forráslehetőségünk. A harmadik kútfő — amire, most külön is utalni kívánunk — már inkább egyediségénél fogva tűnik ki. Ez a szegedi Palánkvárosrész 1697-es telekösszeírása, amelyet Szakály Ferenc és Kenéz Győző már korábban publikált, de most a kötetben is sokszor idéztek belőle. A településszerkezet, teleknagyság, népességszám és etnikai összetétel, loglalkozási rétegzettség és más számtalan kérdés megválaszolására nyújt lehetőséget.1 A forrás értékét csak növeli, hogy az 1697. évi adatokat egyes esetekben később, utólagos bejegyzésekkel ki is egészítették. Ilyen részletes telekösszeírásról ez idő szerint más városból nincs tudomásunk. A forrásanyag mennyisége és jellege sokszor kényszeríti a szerkesztőt és a szerzőket súlypontáthelyezésre. Az eddig megjelent város- és falumonográfiák közül többnél érzékelhető volt, hogy a 17— 18. századra vonatkozó források csak vékonyan csörgedeztek s a 19. század első felében sokasodtak. Effajta gondokkal — láthatólag — a Szeged története 2. kötetének írói is találkoztak. Ebből következik, hogy az ismertetett kötetben a reformkor ábrázolása árnyaltabb és dokumentáltabb, mint az előző évszázad esemény- és jelenségsorának a rekonstruálása. A legfontosabb nyomvonalak kijelölése azonban — ha esetenként csak jelzésszerűen történt is — a 18. században sem hiányzik. A kötet munkatársai nagy gondot fordítottak a város helyzeti energiájából fakadó speciális vonásainak a felfedésére. Ebből a szempontból különösen jól illeszkedik az első kötet mondanivalójához. Ez természtes is, hiszen a kedvező történetföldrajzi tényezők hosszú távon nagy erőforrásai lettek a városnak. A Tisza és a Maros folyók a vízi élethez kötődő foglalkozások egész sorát alakítonák ki. Ezek között a legrégibb a halászat. Volt olyan időszak, amikor a százat is meghaladta a halászmesterek száma. A folyók a vízimalmok tömegét éltették. A 19. század negyvenes éveiben — ezt is a kötetből tudjuk — 84 vízimalomban őrölték a helybeliek és a környéken lakók gabonáját. A szegediek legnagyobb jövedelme azonban a hajóépítésből és a kereskedelmi-szállítási forgalomból származott. A reformkorban már a hajóépítés manufakturális keretekben folyt, s nem kevesebb mintegy 800 hajóépítőnek adott munkát. Különösen számottevőnek bizonyult a folyami szállításból eredő kereskedelmi haszon. A 19. század közepén 200-ra nigott a szállítást végző hajópark s ezek többsége Zsótér és a Kopasz-család kezén összpontosult. A szegediek hajói a Dunán Győrig, a Tiszán Tokajig fuvaroztak, de a délvidéket is járták az országhatárig. A hajótulajdonosok gazdagságára jellemző, hogy a múlt század elején az említett Zsótér János hajókban fekvő vagyonát 480 ezer forintra, évi jövedelmét pedig 72 ezer forintra becsülték. A hajótulajdonosok és kereskedők alakították ki Szegeden az erőteljes merkantil szemléletet, s alapozták meg a tőkefelhalmozás folyamatát. Olyan polgári fejlődésnek vetették meg az alapját, amelynek a hátterében a kereskedelmi tőke állott. A kötet speciális vonásokat tartalmazó eredményei is jelzik, hogy az alföldi városfejlődést korántsem szabad uniformizálni, mert több modellje is kialakult. Az azonos jegyek mellett a különbségek még szembetűnőbbek lesznek, ha Szegedet az Alföld egy másik szabad királyi városával, Debrecennel vetjük össze. Erről azért indokolt szólni, mert közöttük eddig jóval több azonosságot feltételeztünk annál, mint ami ténylegesen igazolható, bár ezt a homályos képzetet már a kötet munkatársai is hellyelközzel igyekeztek eloszlatni. Pontosan megegyezett egymással a két város jogállása: a 18. század elején szerzett mindkettő szabad királyi városi rangot. A 18—19. századi fejlődésben már nem volt jelentősége annak, hogy a török hódoltság előtt is élvezte ezt a kiváltságot. A határterületük nagyságában és népességük számában nem mutatkozott igazán nagy különbség, előnyösebb pozícióba ezeken a