Századok – 1988

Történeti irodalom - Szeged története (Ism.: Rácz István) 484/III

485 TÖRTÉNETI IRODALOM most sorrendben az első kötetet a második követte a megjelenésben. És már elöljáróban állapítsuk meg, hogy ebben a rendszeres szerzői és szerkesztői tevékenység szerencsésen összetalálkozott a tartalmilag is elmélyült munkával, ezért sok általános vetületű tanulságul is szolgál. Ez a kötet az 1686—1849. közötti periódusról szól s valójában a mai Szeged várossá formálódásának a folyamatát mutatja be. Gergely András által kissé merészen alkalmazott, de a lényeget azért mégis kifejező terminológiával élve, a frontier telep mélységéből gyors ritmusban való kiemelkedésének a történetét tárja az olvasó elé. Mindenképpen jól körülhatárolható korszak ez s messzemenően egyet lehet érteni a kötet periódushatárainak a megvonásával. Elsősorban nem azért, mert ebben az esetben egybeesnek a nemzeti történelemre alkalmazott periodizációval. Egyetértésünket azért hagysúlyozzuk, mert Szeged város fejlődésbeli szakaszosságára is pontosan ezek a jellemzők. Olyan minőségi változásokat jeleznek, amelyek a mennyiségi mutatók gyarapodását is elősegítik. Nem véletlen az, hogy az űj tízkötetes magyar történet is 1711-ről 1686-ra helyezte át a korszakhatárt. A török uralom felszámolásával megváltoztak az államhatárok, a társadalmi fejlődés menete egységes útra került az egész országban, a településrendszer és a népességfejlődés menete is új irányt vett. Ezekhez képest minden más tényező másod- vagy sokadrendűnek minősíthető. A török hódoltság alól felszabaduló Szeged történetében mindezek a szempontok fokozottan kerültek előtérbe. Az 1848/49-es év pedig a katonai küzdelemmel párosult társadalmi forradalom révén vált az ország és Szeged város történelmi mérföldkövévé. Ez utóbbinál azonban szükséges megjegyezni, hogy — mivel ez a társadalmi formáció váltásánál törvényszerű — ekkor a város és társadalma egyszerre veszített és nyert: a rendi előjogait eltörölték, és a szabadverseny előtt megnyíltak a kapuk. A történetírás minden műfajának — a helytörténetírásnak is — egyik alapvető gondja a jellemző erővonalak kiválasztása és a tematikai határvonal megvonása. A helytörténeti monográfiákban nemigen mutatkozik semmiféle bizonytalanság, amikor a hagyományos történetírói feladatok beiktatásáról és megoldásáról van szó. Mindenki szinte kötelezőnek érzi a gazdasági-, társadalmi fejlődés, politikai viszonyok elemzését. Ma már a társadalmi képlet helyes ábrázolásához a demográfiai útmutatást is a történetírói feladatok közé szoktuk sorolni, bár itt nem hallgatható el,hogy sajnálatosan kevés ma még Magyaroiszágon az olyan szakember, aki módszeresen tud foglalkozni a népesség számszerűen megragadható jelenségeivel. Rendszerint az iskoláztatás is helyet kap a helytörténeti kiadványokban, de jobbára csak szervezeti, kerettörténeti kérdéseket vetnek fel, a tartalomra utaló elemzésekre a magyarországi neveléstörténet még országosan is kevés példára tud hivatkozni. Az egyháztörénet már ritkábban kerill szóba, s ez is leginkább az iskoláztatással kapcsolatban. Akadtak azonban már olyan kiadványok is, amelyek a népélet különböző aspektusait is a történeti monográfiák részévé avatták s az irodalom a művészet és a nyelv jellemző vonásait is számba vették. Egyáltalában tehát ma még bizonytalanság mutatkozik a helytörténeti monográfiák tematikai határvonalainak a megvonásával. Eléggé önkényesen határozzuk meg, sokszor a megrendelő igényének megfelelően, hogy mit tekintünk a saját feladatunknak, és mit utasítunk a társtudományok hatáskörébe. Természetesen igazságtalanok lennénk, ha csupán a helytörténetírásra vonatkoztatnánk a fenti megállapításokat. A tízkötetes Magyarország története hasonló gondokkal küzd. Ez bizonyára annak a következménye, hogy a társtudományok — s ez természetesen vonatkozik a történettudományra is — rendkívüli módon differenciálódtak s nehezen találják meg az organikus kapcsolatot egymással. A sokat emlegetett komplexitás sokszor az elvi célkitűzés szintjén megreked, s bizonytalanul ölt testet. Az olyan kötetekben is, ahol a szerkesztői igény a viszonylagos teljességre törekszik, a társtudományok eredményei külön önálló életet élnek, a szerves egységbe építkezés még várat magára. Farkas József, Szeged története 2. kötetének szerkesztője olyan tágasnak és sokrétűnek értelmezte a történeti élet fogalmát, ameddig a történetírás kapcsolatteremtő ereje napjainkban kiterjedhet. A kötet ennek megfelelően a gazdasági, társadalmi, politikai fejlemények mellett az életmódra is kitekint s a művelődéstörténet elemeinek tág teret szentel. Ebből a sorból talán csak az ízes szegedi nyelv jellemzése maradt ki. A szerkesztés — láthatólag különös gondot fordított a művelődéstörténeti vizsgálatokra. Ugy tűnik, hogy — helyesen — szinte bizonyítani kívánja az olvasó számára a művelődéstörténet jelentőségét, mert a szakmai közvélemény ma sem értékeli és ápolja kellőképpen. A művelődéstörténeti fejezetek közül újszerűségénél fogva az egyházra vonatkozó részeket külön is érdemes méltatni, hiszen nemcsak a templomépítészetről és az egyházszervezetről szól, hanem a vallás közgondolkodásra gyakorolt hatásáról is. A portrérajzok szintén kiemelkedő tanulmányai a kötetnek. A szerkesztői munkáról — többek között — azt is jeleznünk kell, hogy az időbeli és tematikus rendszerezési elv kombinációját alkalmazta. A kötetet Szakály Ferenc kitűnő tanulmánya vezeti be, amelyik időrendben a török kiűzésétől a szatmári békéig tartó időszakot foglalja magába s a szerző magára