Századok – 1988
Tanulmányok - Gebei Sándor: A rendi monarchia (a rendiség) kérdése Oroszországban 283/III
A RENDI MONARCHIA OROSZORSZÁGBAN 311 97 analógiát nem fedez fel. Az európai analógiák emlegetése — ahogyan azt korábban jeleztük — nem idegen a szovjet történészektől, de közleményünk végéhez közeledve mi sem térhetünk ki az alábbi kérdés megválaszolása elől: indokolt-e az analógiák kimutatása és ezen az alapon az orosz középkor 1549—1683/84 közötti periódusának rendi monarchiaként való értékelése? Úgy gondoljuk, hogy Oroszországban a jelzett intervallum alatt a nyugat-európaitól élesen elütő, sajátos, ugyanakkor tradicionális jellegzetességek modem vonásokkal frissültek, ami az új-régi kombinációját, bonyolult, szövevényes rendszerét eredményezte. Tradicionális, sajátos jellegzetességen a származás szerinti (örökölt jogon) társadalmi strukturálódást, modemen az érdem, a megszolgált kiváltság alapján megindult, hagyományos struktúrába való beépülést értjük. Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor a nagyfejedelmek, később a cárok a vazallus részfejedelmek, a bojár arisztokrácia ellensúlyozására, az ország védelmére való hivatkozással életre hívták a földdel fizetett zsoldosságot, egy olyan katonai bázist, amely a rangok és a beosztások adományozásával katonaszolgáló nemességgé fejlődött, s ezzel elindították az uralkodó osztály tömegesítési korszakát. A probléma fontossága miatt mégegyszer hangsúlyozzuk, hogy a 16. század derekán a ranglétrán elfoglalt hely már nem kizárólagosan a származás függvénye volt, hanem az érdem is ugyanolyan kategorizáló erővé vált. (Kiemelés tőlünk — G. 5.) Márpedig a két princípiumnak az egyenrangúsítása a központi hatalomhoz való viszonyban új, minőségi ugrást hozott magával, mert a decentralizációt megtestesíthető vazullus részfejedelmek, bojárok arra kényszerültek, hogy versengjenek az uralkodó elismeréséért, jutalmáért, kitüntetéséért. A cárok által irányított mobilitás a 16. század közepén elérte azt a szintet, hogy a bojártanács befolyásának mérséklésére országos gyűlést hívtak egybe, és a központosítás támaszaként alkalmazott katona-szolgáló nemesség szervezetévé is váló zemszkij szobort intézményesítették. Ezek a zemszkij szoborok tulajdonképpen a cár és országának hivatalos érintkezési formáját jelentették, amelyben már nemcsak a bojártanács, az egyházi zsinat, hanem a cári hatalom bázisának tekintélyes emberei is megjelenhettek. Szeretnénk kiemelni, hogy az orosz polgári történetírás felvetéseitől függetlenül jutottunk olyan álláspontra, hogy a zemszkij szobor a cári központosító politika, mégpedig a sikeres centralizációs politika terméke, a régi és az újnemesség (katona-szolgáló),és a városi kiváltságosok együttes testülete, a cári felvetéseket, elképzeléseket szankcionáló szerve. Ezzel nem állítjuk azt, hogy a bojártanács és tagjai megszűntek a 16. század második felében és a 17. században a politikai élet irányítóinak lenni — elegendő csak a legfontosabb prikázok bojárvezetését felidézni —-, csupán azt, hogy a cár által patronált katona-szolgáló nemesség és a feudalizált városi elitréteg politikai szférába való bekapcsolása, az államügyek népesebb fórumon való megtárgyalása, inkább formális véleményezése, az ország első emberének pozícióját megingathatatlanná, hatalmát oszthatatlanná tette. Valójában az uralkodó osztály különböző rétegeinek, rendjeinek politikai színrelépésével lett a cár a szó teljes értelmében az ország egyeduralkodója, következésképpen a zemszkij szoborok összehívása és feloszlatása nem az osztott hatalom megnyilvánulása, mint a rendi gyűlés a nyugat-európai monarchiában, hanem ellenkezőleg, az egyeduralom 97 Flórja: Privilegirovannoje kupecsesztvo ISZSZSZR 1977/5 sz. 160.
