Századok – 1988
Krónika - Trócsányi Zsolt (1926–1987) (Vörös Károly) 278/I–III
KRÓNIKA TRÓCSÁNYI ZSOLT (1926-1987) A magyar történettudomány azon generációjának soraiból, amely a háború után kezdte meg pályafutását, az utóbbi években egyre több arc tűnik el, válik többé meg nem elevenedő'emlékképpé. A még formálódó, fejlődő vagy éppenséggel már a kiteljesedésre, mintegy megkoronázásra váró, új irányt mutatni képes gondolatokat, eredményeket is ígérő, de befejezetlen életművek sorába 1987 őszén belépett Trócsányi Zsolté is, közel négy évtized gazdag, de még nem kevésbé gazdag folytatást ígérő termésével. Kétségtelen, Trócsányit már családi kapcsolatai, hagyományai is a humán tudományok felé irányítva indították el pályáján. Apja a királygyűrűs jogászdoktor, a pápai református kollégium és teológia tanára, végül a dunántúli egyházkerület levéltárosa volt, a felvilágosodás nagy magyar kantiánus filozófusának, Mándi Márton Istvánnak életrajzírója; nagybátyjai közül Trócsányi Zoltán a Széchényi Könyvtár és általában a magyar könyvtárügy tevékeny munkása, egyetemi tanár, az orosz irodalom jeles fordítója és ismertetője, a hazai művelődéstörténet sokoldalú kutatója és a tudományos ismeretterjesztés egyik, a két világháború között fontos, pozitív alakja. Másik nagybátyja, Trócsányi György az Országgyűlés Könyvtárának volt hosszú időn át igazgatója. Trócsányi Zsolt is az ő nyomdokaikba lépett: 1944 őszén az Eötvös Kollégium tagjaként kezdi meg latin-történelem szakos egyetemi tanulmányait. Az egyetemi munkát azonban máris elsodorja a történelem: Trócsányi 1944 őszén hazament Pápára, ahol tagja lett egy a nyilas uralom elleni szervezkedésnek. Elfogják, apjával együtt halálra ítélik, s csak a véletlen menti meg őket a kivégzéstől. 1945 tavaszán tér vissza Budapestre, ahol azonnal bekapcsolódik a demokratikus diákmozgalomba: érdeklődése is akkor fordul a magyar-román viszony történeti problémái felé: ennek kapcsán 1947-48-ban egy évet ösztöndíjjal a bukaresti egyetemen hallgat. Élete döntő fordulatára 1949-ben kerül sor: az akkor indult egyetemi levéltárszakos képzés első végzett évfolyamának tagjaként az Országos Levéltárba kerül, melynek ezután 1986 végéig - nyugdíjazásáig - aktív dolgozója marad. Végigtekintve munkásságán, nyugodt lélekkel megállapíthatjuk: ha volt ez idő alatt az Országos Levéltárnak történész-levéltárosa, akkor Trócsányi az volt. Óriási munkát végzett levéltárosként, amikor az erdélyi kormányhatósági levéltárak és az erdélyi kancellária többezer csomónyi, több küométert kitevő hatalmas iratanyagának, levéltári rendezését, feldolgozását végezte el. Ugyanakkor azonban történész is maradt, aki e hatalmas iratanyagban nemcsak a rendezésre, nyilvántartásra, megőrzésre szolgáló közvagyont volt hajlandó látni és értékelni, hanem mindenekelőtt azt a világot, társadalmat és azt az egész életérzést, melynek igényei mindezt létrehozták és melynek megismertetése és megismerhetővé tétele számára a levéltári szűkebben vett szakmai munkának egyetlen értelmét adta. Ennek az Erdélyre irányuló meg nem szűnő érdeklődésnek a jegyében születtek meg nagy monográfiái: az erdélyi parasztság 1790-1849 közötti történetéről (mely kandidátusi disszertációja is volt), az erdélyi országgyűlésekről (1976), az északi Partium jobbágyviszonyairól 1820-ban (1966), Teleki Mihályról (1972); értékes adatközlései a nagyenyedi kollégium 1831-1841. évi történetéhez, majd 1965-ből Wesselényi Miklós magisztrális életrajza, mely az akadémiai doktori fokozatot hozta meg számára. Ezeknek és erdélyi történelmi vonatkozású számos kisebb-nagyobb tanulmányának, cikkeinek sorát a gondjaira bízott erdélyi levéltárak 1973-ban megjelent hatalmas ismertető leltára koronázza meg, benne mindannak az óriási ismeretanyagnak felhasználásával és bedolgozásával,
