Századok – 1988
Történeti irodalom - Unger Mátyás: Bevezetés a források ismeretébe és a forráselemzésbe (Ism.: Bellér Béla) 274/I–III
238 TÖRTÉNETI IRODALOM 276 A forráselemzésekkel kapcsolatban csupán egy kritikai megjegyzésünk van, aminek a kérdés történetelméleti, történetfilozófiai vonatkozása ad bizonyos súlyt. A törökellenes harcoknak egy nevezetes epizódjáról, Kőszeg 1532. évi ostromáról van szó. Ezt a könyv Dselalzade Musztafa török és Istvánffy Miklós magyar történetíró eló'adása nyomán elemzi. Végkövetkeztetése az, hogy Jurisich Miklós és a maroknyi védó'csapat katonai, nem pedig diplomáciai gyó'zelmet aratott a hatalmas török seregen. Ezzel kapcsolatban bírálja Nemeskürty Istvánnak Ez történt Mohács után. Bp., 1968. с. művében Kőszeg ostromáról festett képét (191-198.), amelyet „hamisnak, történetietlennek" minősít, és egyetlen céljának a deheroizálás divatjának kiszolgálását (53.) látja. Itt nem a konkrét történeti kérdéshez kívánunk hozzászólni, amelyben egyébként Nemeskürty nézetét osztjuk, hanem az emögött meghúzódó történetelmélettel, történetfüozófiával szállnánk pörbe. A deheroizálásnak vádként való megfogalmazása mögött a történelem moralizáló felfogása rejtőzik, amely a történelmet egyfelelől a ,jóság" és a „hősiesség", másfelől a „gonoszság" és a „gyávaság" példatárának tekinti. Ilyen heroikus-patetikus, sőt legendás kép bontakozik ki a könyvben az elemzés során Jurisich Miklósról, szemben Nemeskürty konkrét adatokat felsorakoztató, reális értékelésével. Ámde morális szempontok nem lehetnek egyetemesen mérvadók a történelemben. (Kelemen János: Tézisek a történeti megítélésről. Valóság 1987/12. 9, 11.) Ez után a néhány általános jelentőségű kérdés után most olyan helyi, részleges problémák következnek, amelyeknek nincs egyéb céljuk, mint a történeti adatok pontosítása. A „római és görög keleti (pontosabban ortodox, pravoszláv) egyház" megnevezésekből (48.) csupán az ortodox (= igazhitű) kifejezés a helyes. A „római, görög keleti" semmitmondó, a pravoszláv meg egyenesen félrevezető, mert látszólag a szlávokhoz kapcsolja a vallást, holott ezekhez semmi köze. A pravoszláv ugyanis az ortodox tükörszava, és a jelentése is azonos vele. (Berki Feriz: Kik a „pravoszlávok"? Új ember 1988. jan. 17, 4.) Az idézett hely egyébként nem ad hű képet a magyarországi egyházi állapotokról. Azt helyesen említi, hogy Magyarországon is voltak görög szertartású monostorok, azt azonban már nem fűzi hozzá, hogy ezeknek nem volt önálló egyházszervezetük, hanem beletartoztak a római egyház szervezetébe. Éppen ezért 1054-ben, a nagy szkhizma után sem szakadtak el a római egyháztól. Ajtony legyőzését is inkább 1018-ra, mint 1008-ra (48.) kell keltezni. A krisztianizálásról szóló, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán törvényeiből összeállított gyűjtemény eléggé szűkkeblűen bánik az utóbbi törvényeivel. Csupán törvénykönyvének bevezetését közli, amely a törvények szigorának enyhítését indokolja. (128.) Minthogy azonban ezen túlmenően egyetlen törvényt sem idéz, a fenti elvi megállapítás bizonytalan marad. Nem közli Kálmán dekrétumai I. könyvének híres 57. fejezetét sem, és így természetesen nem kapunk felvilágosítást Kálmánnak a boszorkányokról vallott felfogásáról sem. Nem ártott volna közölni, hogy tudós királyunk — a korabeli egyházi felfogással összhangban — nem általában a boszorkányok létezését tagadta, hanem csupán azok egyik fajtájának, az állattá átváltozni képes, éjszakánként az embereknek ártó „boszorkányoknak", az ún. strigáknak, lidérceknek, vámpíroknak a létezését, akikben Kálmán korának babonás népe még hitt. Nem elégíti ki bennünket teljes mértékben a középkori egyházról a forráselemzésekben kirajzolódó kép sem. Ez a kép teljesen külsődleges, formális (72.), mert nem veszi tekintetbe sem a vallás strukturális elemeinek egymásra való hatását, belső koherenciáját, sem azt az eléggé nem hangsúlyozható tényt, hogy az egyház önmagában nem egyszerű kiegészítő része volt a világi birtokos osztálynak, nem a közvetlen uralom volt a funkciója, hanem az egész feudális rendszer működésének ellenőrzése és szabályozása. Azt is szóvá kell tennünk, hogy az egyháztörténetírás ma már nemigen használja az „ellenreformáció" kifejezést (50, 56, 58.), mégpedig azért, mert az ún. ellenreformáció nem pusztán tagadása volt a reformációnak, hanem a reformáció „kihívására" adott korszerű, adekvát „válasz". Helyesebb a „katolikus megújulás" terminusának használata. Terminológiai pontatlanságok más részeknél is előfordulnak. Mária Terézia az Urbariummal kapcsolatban özvegy római császáraként (78.) és császárndTcént (128.) is szerepel. Az előbbi megnevezés a helyes, minthogy Mária Terézia nem volt német-római császár, hanem csak a német-római császárnak, Lotharingiai Ferencnek a felesége. A kormányrendeletek nemcsak a polgári korszakban konkurálnak a a törvényekkel (88.), hanem a szocialista korszakban is. Itt még az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletei is korlátozzák a törvények működési területét. A 20-100 hold közti jómódú parasztot akárcsak zárójelben is „kulákként" emlegetni (101.) nem más, mint egy gazdasági kategóriának politikai kategóriával való behelyettesítése, a hozzá tartozó súlyos törvénytelenségek,
