Századok – 1988
Történeti irodalom - Sz. Jónás Ilona: Árpád-házi Szent Erzsébet (Ism.: Bellér Béla) 248/III
238 TÖRTÉNETI IRODALOM 249 A könyv nyolc tömör, rendkívül sokat mondó fejezetben foglalja össze Árpád-házi Szent Erzsébet életútját. Amit hitelesen megtudhatunk róla, az igen kevés: egy oldalon összefoglalható. A könyv az életrajzi vázlat után az Erzsébetró'I szóló irodalommal, hagiográfiával ismertet meg bennünket. A szent életének forrásait - Lábán Antalt követve - két csoportra osztja. A történeti életrajzok közé számíthatók az Erzsébet világi pap gyóntatója, lelki vezetője, a szigorú, de nem kegyetlen Marburgi Konrád által IX. Gergely pápához írt levél, az Epistola Conradi és a Dicta IV ancillarum c. irat, amely Erzsébet udvarhölgyeinek és szolgálóinak tanúvallomásait tartalmazza. Ezektől a történeti forrásoktól függnek a legendás életrajzok, amelyeknek összebogozódó szálait a szerző finom forráselemzéssel fejti szét. Ezután az életszentség korabeli fogalmával és típusaival ismerkedünk meg. Majd részletes elemzést kapunk Erzsébetnek a ferences eszmei és érzelmi világhoz való kapcsolódásáról. Bár - a közhittel ellentétben — Erzsébet nem tartozott a ferences harmadrendbe, hanem egyszerű, a világban élő penitenciás nővér volt, mégis korának valamennyi szentje közül ő valósította meg legtökéletesebben Szent Ferenc eszméit. A szeretettel gyakorolt karitász, a vidám szívvel másokért végzett önfeláldozó munka, a másoknak való örömszerzés a ferences magatartásnak és Erzsébetnek legjellemzőbb vonásai. De minek köszönheti Erzsébet korokon és határokon átnyúló tiszteletét? - veti fel a kérdést a könyv. A 12-13. században a városoknak, a „középkor legszebb virágainak" (Engels) megjelenésével gyökeres változás megy végbe a vallási életben, mégpedig - nem mint eddig hitték - a vallásosság csökkenése, hanem éppen ellenkezőleg, növekedése irányában. A világiak tömegesen kapcsolódnak be a vallási életbe, és a korábbi, külsőségekben kimerülő, a papok által uralt liturgikus vallásosság helyett egy mélyebb, bensőségesebb, az Istennel való személyes kapcsolaton nyugvó vallásosságra vágynak. Ez a helyzet az egész európai társadalom számára új igényeket vet fel. Ennek megfelelően az egyház új erkölcsi és magatartásbeli formákat dolgoz ki. A szentek, különösen a női szentek kultusza nem csökken, sőt növekszik, de ugyanakkor eszmei tartalmában átalakul. A keresztény uralkodónőtől már nem csupán olyan öncélú szerzetesi erények gyakorlását várják el, mint a türelem, a szerénység, az alázatosság, hanem olyan szociális erények megvalósítását is, mint az alamizsnálkodás, a betegápolás, amely túláradó szeretetében már nem ismer határt. „Erzsébet életrajzában a karitatív tevékenység meghalad minden más erényt." (72.) Ugyancsak változást figyelhetünk meg az aszketikus életeszményben. Erzsébetnél is megfigyelhető még a test és a lélek gyötrése, amelyet szigorú gyóntatója, Marburgi Konrád kényszerít ki belőle. Ö azonban ezeket inkább csak elviseli, de nem tekinti a tökéletesség netovábbjának. Sokszor kelt fel éhesen a gazdagon megterített lakoma asztalától, mert nem evett a .jogtalannak" ítélt ételből. De ha nem kellett ilyesmitől tartania, vígan lakomázott ő is társaival, örült férje oldalán a vidám lovaglásoknak. Teljes önkifosztása már-már a misztikus szenteket idézi, de számára a legfontosabb mindvégig a hasznos tevékenység maradt. Éppen ezért nem vonult kolostorba, holott megtehette volna, hanem a világban élve igyekezett megvalósítani a szentség ideálját, mint egyszerű penitenciás nővér. Ez az élethivatás nem zárta ki a kétkezi fizikai munkát sem. Ha elfogyott a karitászra szánt pénze, gyapjút font, és eladta egy kolostornak. „Begina lett tehát, egyszerű fonónő, aki ugyanakkor nemcsak a maga megélhetéséért dolgozott, de szegényes jövedelmét is megosztotta szegényeivel és betegeivel." (99.) A munkában való egyenlőség magával hozta a társadalmi egyenlőség bizonyos formáját is. Nem engedte magát „úrnőnek" szólítani, hanem csupán „te Erzsébetnek." Új volt végül Erzsébet házassági eszménye is. Házassága szerelmi házasság volt egy olyan Korban, amely elsősorban a nemzetség fenntartásában és a feudális birtokok egyesítésében látta a házasság célját, és kizárta abból a szerelmet, az egymásnak való örömszerzést. A trubadúrok lantján felzengő szerelem sosem a saját, hanem mindig egy idegen feleségnek szólt. (110.) A mai emberben csupán az kelt némi megütközést, hogy lemondott gyermekeinek neveléséről (96, 98.), nyilván azért, hogy teljesen szociális-karitatív tevékenységének élhessen. Mindezek alapján fenntartás nélkül egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy „Szent Erzsébet erényei kora leghaladóbb eszméinek feleltek meg.. . Olyan társadaloménak, amely egyre jobban megízlelve az élet örömeinak lehetőségét, már nem elégedett meg a túlvilági örömök vágyával, hanem élvezni kívánta az evilági életet is, de még nem merte, bűntudata, félelmei rettegése visszatartották.
