Századok – 1988
Történeti irodalom - Takács Miklós: Die arpadenzeitlichen Tonkessel im Karpatenbecken (Ism.: Mesterházy Károly) 238/I–III
238 TÖRTÉNETI IRODALOM 238 politikai hatalma, és így felszínre kerültek az avarokkal együtt lakó számbelileg kisebb népek; a gepidák, valamint az avarokkal és alattuk bejövő, beszivárgó bolgárok és szlávok. A 9. században utóbbiakhoz - bolgárokhoz és szlávokhoz — újabb betelepülők is csatlakoztak. Szerző e kérdéskomplexum mellett, valamint ezzel összefüggően foglalkozik a bolgárokkal, az ún. „Nagy morva birodalom"-mal, Pribina frank hűbéres dunántúli tartományával és a magyarság külpolitikájában jelentős Bizánccal. A két irányú előzmény ismertetése után tér át a szerző magának a honfoglalásnak, illetve inkább csak egyes kérdéseinek - időpont, vérszerződés, útvonal - nem is tárgyalására, hanem inkább csak felvetésére. Ehhez viszonyítva bővebben foglalkozik honfoglaló őseink társadalmával, gazdaságával, hitvilágával, anyagi kultúrájával, főleg régészeti bizonyítékok alapján. Külön részt szentel a szerző a László Gyula professzor által felvetett kettős honfoglalás elméletének. Lehet, hogy ez az elmélet végül is munkahipotézis marad és nem egy bizonyított történeti tény. Am a felvetése tudományos szinten indokolt és semmiképpen sem vélelmezhető „politikai jellegű"-nek, nem a „ki volt itt előbb" kérdéskörhöz kapcsolható. (Egyébként is a „ki volt itt előbb" állami ideológiává tett történelemhamisítás tételének képviselői nem két évszázadért küzdenek.) Korábbi fejezetekben maga a szerző is több esetben utal a források elégtelenségéből fakadó bizonytalanságra és a jövőbeni kutatás szükségességére. Őstörténetünkben pedig még sok a bizonytalanság és ez az őstörténet nem csupán a magyar törzs őstörténete, hanem - bizonyára - a honfoglalást végrehajtó törzsszövetség egyes elemeinek, törzseinek őstörténete; külön ágazik a másikétól, és ezek szálai igen sokfelé vezethetnek. Nem helyeselhetjük tehát a kettős honfoglalás ilyen hangvételű (és a hangsúly a hangvételen van) elutasítását. Pedig más helyen a szerző - éppen a politikai jellegű kérdéseknél - igen finoman és árnyaltan fogalmaz, pl.: a mikromigráció modern párhuzamánál erdélyi áttelepülésnek, szlovák-magyar lakosságcserének nevezi a világháború végén Magyarországtól elkerült magyarlakta területekről a magyarság egy részének az emberi jogokkal éles ellentétben levő kitoloncolását. Végül is mindent figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy társadalmunk egy erősen igényelt korszakra kapott magasan képzett régész által írt népszerű történelmi munkát. Gedai István TAKÁCS MIKLÓS DIE ARPADENZEITLICHEN TONKESSEL IM KARPATENBECKEN Varia Archaeologica Hungarica. Bp. 1986. 172 lap, 111 tábla ÁRPÁD-KORI CSERÉPÜSTÖK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN A cserépüst, a honfoglaló magyarság legjellemzőbb edénye, az utóbbi évtizedben az Árpád-kori kerámiakutatás homlokterébe került. Korábban a magyar kutatók számára alapos feldolgozás nélkül is magától értetődött, hogy a cserépüst etnikum-, sőt néha kormeghatározó. Úgy gondolták, hogy a honfoglaló magyarsággal jelent meg a Kárpát-medencében. Ezzel szemben P. Diaconu nyomán, aki az Al-Duna menti cserépüstöket a besenyők hagyatékának határozta meg, elterjedt az a vélemény, hogy a magyarországi cserépüstök is besenyő eredetűek. E véleményhez csatlakozott. A. Habovstiak és a jugoszláv kutatók is. A külföldi kutatók állásfoglalása a magyar régészeket pontosabb helyzetfelmérésre sarkallta. Fodor István már 200 Kárpát-medencei lelőhely alapján foglalta össze a magyar kutatás álláspontját. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Kárpát-medencébe zömmel a honfoglaló magyarsággal kerültek a cserépüstök, másrészt rámutatott arra, hogy a cserépüstök elterjedése nem esik egybe a besenyő településekkel. Arra is rámutatott, hogy Románia területén sem lehet mindenhol megtalálni a cserépüstöket, így a „helyi" lakosság emlékeinek sem lehet tartani ezt az edényfajtát, mint újabban felmerült a román szakirodalomban (M. Blajan, E. Dörner). Miközben a külföldi kutatók a besenyő
