Századok – 1987

TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsi-Kálmán Béla: Együtt vagy külön utakon. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának történetéhez (Ism.: Urbán Aladár) 969

972 TÖRTÉNETI IRODALOM 972 Már Hajnal István figyelmeztetett: az 1848—49. évi magyar forradalom és szabadságharc nagy nehézsége volt, hogy nem rendelkezett a nemzetközi kapcsolatokban járatos, tapasztalt diplomatákkal. Az emigráció helyzete — a kétségtelenül gyarapodó tapasztalatok ellenére — sem volt jobb. Karacsay modorát már a kortársak is kifogásolták, de Kossuth megbízott benne, és épített információira. Karacsay tervét, hogy az együttműködésre nem hajlandó Cuza tudta nélkül kell megvalósítani az Erdélybe tízezer fővel tervezett betörést, Kossuth is magáévá tette, mint kiviláglik ez 1862 januárjában Klapkához írott leveléből. Klapka azonban — aki ugyanúgy tisztában volt Cuza ingatag helyzetével, mint Karacsay — más véleményen volt. Szerinte a szorongatott román fejedelemnek előnyös volna egy Duna-konfödráció a magyarokkal; az pedig teljesen lehetetlen, hogy beleegyezése nélkül, vagy akarata ellenére a magyar emigráció román területről kalandos módon behatolhasson Erdélybe tízezer emberrel. (105. I.) Mivel Kossuth és Klapka levélváltásában szó esik az utóbbi 1859-ben Cuzával kötött egyezményeiről is, a kötet ezeknek, illetve a hozzájuk kapcsolódó fegyverszállítási megállapodásnak, valamint az 1861. évi újabb Klapka-Cuza szerződésnek a szövegét is közli. (107—114. 1.) Mivel a magyar-román tárgyalások feltételei erősen megromlottak az 1861. évi magyar országgyűlés azon nyilatkozata után, hogy változatlanul érvényesnek tekinti a 48-as törvényeket és Erdély unióját, nyilvánvalóvá vált, hogy Erdély kérdésében valamiféle — legalább elméleti — kompromisszumra van szükség. így született meg 1862 májusában a Duna-konföderáció tervezete (szövegét ld. 128— 134.1.), amely már lehetségesnek tartja, hogy népszavazás útján döntsenek Erdély autonómiájáról — de Kossuth feltételül köti, hogy ez esetben Erdély és Magyarország közös államfő kormányzása alatt álljon. A tanulmány ezt követően megkísérli rekonstruálni a konföderációs tervek ügyében az olasz kormány tudtával a Balkánra utazó Antonio Canini velencei emigráns útját, akinek meggyőződése volt, hogy e térségben sem a pánromán, sem a pánhellén terveknek nincs jövője, hanem csak a konföderációknak. (135. L) Végül áttekintést kapunk Türr István 1863 májusában a román fővárosban folytatott tárgyalásairól. Ez alkalommal Cuza fejedelem az együttműködés lehetőségeiről szólva nyíltan kijelentette: „én nem szeretnék hozzájárulni Magyarország újra fölemeléséhez, mielőtt nem tudom teljes bizonyossággal, hogy a magyarok egyetértésre jutottak végre a Kárpátokon túli románokkal." (146. 1.) Mindezek képezik előtörténetét az eddig nem ismert 1864. évi és a III. fejezetben tárgyalt erőfeszítéseknek, amelynek során Klapka és gróf Arthur Seherthoss tettek kísérletet Bukarestben valamiféle együttműködési egyezmény megkötésére. Mivel ekkor már megtörtént Kossuth és Kalpka szakítása, Borsi-Kálmán visszanyúl az 1862 nyári fejleményekre, amelynek során a tábornok oly módon vonult vissza a közös cselekvéstől, hogy az egyben az indiszkréció folytán nyilvánosságra került konföderációs tervektől való elhatárolódásnak tűnt. Bár Klapka „hanyatló egészségi állapotára" és személyes ügyeire hivatkozott, valójában nem maradt tétlen, hanem kapcsolatba lépett mind a hazai szervezkedőkkel, mind a Kossuthtal szemben álló Genfi Magyar Comité tagjaival. Mindez lehetővé tette Kossuth elszigetelését és azt, hogy a hazai támogatásra hivatkozva és a Comitéra támaszkodva Klapka felvegye az összeköttetést az olasz kormánnyal. Fellépése sikerrel járt, és — amint az a töredékes adatokból megállapítható — a kapott pénzügyi támogatással 1863 őszén Klapka megkezdte ügynökei útján a fegyvervásárlást és azok hazaszállításának előkészítését. 1864 márciusáig Svájcból Klagenfurton át bizonyos mennyiség vasúton meg is érkezett, de akkor az osztrák rendőrség árulás folytán lefoglalta a beraktározott fegyvereket, és március közepén megkezdte a letartóztatásokat. Ez lehetetlenné tette, hogy a további — Bécsen át tervezett — szállítmányokat megkockáztassák. A hazai felkelés felfegyverzésének nyugati útja tehát lezárult. Mivel Klapka éppen 1864 márciusában kötött szövetségi szerződést az előző évi lengyel felkelés után alakult és még harcoló Lengyel Nemzeti Kormánnyal, mindkét fél számára világos volt, hogy az olasz kormány támogatása mellett a délszláv és román szimpátiákra építhetnek. Magyar vonatkozásban ezt Klapka rövidesen így fogalmazta meg: „Most még csak egy marad hátra: a betörés Székelyföldre.. ." (177.1.) A lengyelekkel egyeztetve az elképzeléseket, nyilvánvaló volt, hogy a román fejedelemség kedvező kiindulási területnek ígérkezik. Klapka foglalkozott azzal is, hogy — az olasz királyi kormány ötlete alapján — Garibaldit nyerje meg a tervezett támadás fővezérének. A terv végül kútbaesett, részben Garibaldi fenntartásai, részben az olasz kormány visszahúzódása miatt, mivel az akció kiszivárgott híreiről értesülve az osztrák diplomácia fenyegetően lépett fel.