Századok – 1987
KÖZLEMÉNYEK - Hermann Róbert: Görgei váci manifesztumának historiográfiája 849
874 HERMANN ROBERT részletkérdésekben nem volt túl nagy a távolság, csupán a hangsúlyokban jelentkezett nagy eltérés. Kacziány az intranzigens függetlenségi irányzat képviselője volt; Pethő könyve viszont nem mentes a német szövetség szükségességét hirdető aktuálpolitikai felhangoktól. Új források, új szempontok, új aktualizálások A Görgei-kérdés politikuma tehát változatlanul megmaradt, hogy aztán a tábornok halála után maga a kérdés egy időre nyugvópontra látsszék jutni. A világháborús vereség, a forradalmak és Trianon jelentette trauma azonban megtette a maga hatását a történetíráson belül is. A historizálástól soha nem mentes magyar közgondolkodás az új helyzethez új eszményeket keresett. Kossuth több szempontból sem jöhetett számításba. Tulajdonítható ez a büntetésként kapott függetlenség sokkhatásának, fontos szerepet játszott a kossuthiánus politika képviselőinek forradalmak alatti kompromittálódása. De nem hagyható figyelmen kívül a kossuthi eszmék demokratizmusa sem, amely szintén a nemkívánatos örökségek közé tartozott. Deák, a dualizmus korának „szentje", éppen a kiegyezés miatt nem lehetett hivatalos eszményképpé — hiszen ez a közjogi aktus a történelmi Magyarország felbomlásának egyik előzménye volt (vagy annak is lehetett tekinteni). A választás tehát, logikusan, Széchenyire esett: a békés fejlődés hirdetőjére, a forradalmi út ellenfelére, Kossuth örök ellenlábasára, a csendes gyarapodás szorgalmazójára. Igaz, az így nyert Széchenyi-kép legkevésbé Széchenyire hasonlított; inkább valami derék újkonzervatív főúr vonásai látszottak megjelenni a portrén. Volt azonban egy bökkenő. A lassan-lassan kialakuló politikai irányvonal bevallott célja nem annyira a békés építkezés, mint inkább a trianoni diktátum revíziója volt; ha lehet, békés úton, ha nem, fegyverrel. Szükség volt tehát egy katonai eszményképre is; valaki olyanra, aki legalább részben reprezentálhatja az új rendszer politikai céljait. Ebbe az irányba hatott az is, hogy az ország vezetője nem egy polgári politikus, hanem egy katona lett. S a katonaeszmény szerepére kétségtelenül Görgei volt a legalkalmasabb. Az olyan véletlen egyezések mellett, mint hogy ő is protestáns volt, mint Horthy, harcolt az oroszok ellen (amit Horthy szeretett volna); koncepcionálisan is megfelelt a várakozásoknak. Alakja egyszerre lehetett a volt cs. kir. tisztikar és a honvédség jelképe (aminek az új magyar hadseregben a közös hadseregből és a m. kir. honvédségből jött tisztek feleltek meg), az olyan tiszté, aki szívesen védi hazáját a külső támadás ellen, de mindent megtesz a belső politikai zavarok eltávoztatására is, harcol a királyságért, akár a királlyal szemben is, de nem tűri a király nélküli királyság felforgatását sem. S teszi mindezt a nagy cél, a történelmi Magyarország fenntartása érdekében. Alkalmassá tette Görgeit e szerepre felvidéki származása is.100 E Görgei-portré persze ugyanolyan hamis volt, mint a Széchenyikép. 100 Száraz György i. m. 115. ill. 153.; Herczegh Géza i. m. 411. ; Deák István i. m. 200. E felfogást híven reprezentálja: Sréter István: Megjegyzések Pethő Sándor: Görgey Artúr c. könyvére. Bp. 1930. 3—4. Koczogh András: Görgey. Bp. 1942. 3—5.
