Századok – 1987

TANULMÁNYOK - Varga János: Amnesztia januárban (Táncsics és az 1861. évi közbocsánat) 767

798 VARGA JÁNOS közbocsánat körén kívül eső legmagasabb kegyelemre is érdemesnek tartható-e? és mennyiben?" Hogy pedig igenlő választ sugalló nyomatékot adjon kérdésének, „méltó okoknak" minősítette a végleges döntéskor figyelembe venni azt, hogy Táncsics „hályog által egyik szemének látását már egészen elveszté, s írásra vagy olvasásra már a második szeme sem alkalmas, s azonfelül öreg kor s az idő viszontagságai által is annyira eltörődött, hogy a börtön tartandósága látására s talán életére is veszélyes hatással lehet", valamint azt, hogy „ártatlan családja ínségben és nyomorban szenved". Ezzel a labda ismét a Kancellária térfelére került. Annak elnöksége az április 7-én érkezett felterjesztést április 18-án tárgyalta meg. A Kancellária elégedetten vehette tudomásul a pesti törvényszék visszakozását, azaz annak beismerését a tulajdonkép­pen kikényszerített véleményes jelentésben, hogy a január 7-i közbocsánat Táncsics bűncselekményeinek összességére valóban nem alkalmazható. Nem talált viszont tetszésre nála a főtörvényszék azon álláspontja, amely szerint, mivel a 15 évet а ВТК 58. §-ának b.) pontjában jelölt bűntényt is figyelembe véve szabták ki Táncsicsra, ez pedig a 65. § a) pontjában jelölt vétséggel együtt az amnesztia hatálya alá esik, a kirótt „büntetésnek nagyobb s a most említett bűntetteknek megfelelő része elengedettnek tekinthető". Hasonlóképpen ellenérzést szült az előterjesztésnek „a leszállítandó s a fentiek szerint közbocsánat alá nem eshető még fennmaradó büntetés kegyelem útjáni elengedésére" vonatkozó része. Az ügyet referáló Balogh főtanácsos ezzel kapcsolat­ban már elöljáróban szükségesnek tartotta emlékezetbe idézni, hogy az országbíró és a tárnokmester, tekintetbe véve az idő körülményeit, egyaránt Táncsics szabadon bocsátása ellen nyilatkoztak. A Kancellária végül is másképpen határozott, mint ahogy azt a pesti törvényszék indítványozta. Mindenekelőtt megállapította, hogy Táncsics tettei nem csupán az 1860 októberében „megváltozott szabályok" ellen, hanem az uralkodóháztól való elszakadásra és „a Monarchiának szétdarabolására" irányultak, ezért a január 7-i közkegyelem „büntetésének egész kiterjedésére" nem alkalmazható. Leszögezte azt is, hogy a büntetésnek „kegyelmi felterjesztés útján leendő elengedése" csak külön folyamodásnak lehet tárgya, jelen, kizárólag a január 7-i amnesztiára szorítkozó kérdésnek azonban nem. Végül hivatkozott arra, hogy a legfelsőbb kézirat „az öszveható különféle vétségek miatt hozott elmarasztalások" esetében úgy rendelke­zett, hogy akkor és annyiban a büntetés súlyát kell csökkenteni, amikor és amennyiben a „büntettek egyik részére" kiterjeszthető a kihirdetett kegyelem érvénye. Határozatá­nak érdemi része így hangzik: „Tekintetbe vévén, hogy a l(eg)m)agasztosabb) kézirat kibocsájtása alkalmával működött bíróság, mely e részben egyébaránt illetékes lett volna, jelenleg már nem létezik3 7 , ... a Cancellaria ezen rendkívüli kivételes körülményekben, nehogy a legmagasabb szándok ellenére a tárgy még továbbra késleltethessék, minden halasztás mellőzésével abban állapodott meg: hogy amennyi-31 A Császári és Királyi Legfőbb Törvényszékről van szó, amelynek illetékessége Magyarország felett az uralkodó rendeletére 1861. február 1-vel megszűnt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom