Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon (Ism.: Horváth Pál) 730
732 TÖRTÉNETI IRODALOM még a letisztázott filológiai összehasonlítás ilyen (térben és idó'ben) távoleső lehetőségeinek a felhasználását is. Sokat vitatott előzményei ellenére ugyanis a filológiai összehasonlító kutatómunkának jelentős szerepe van a modern jogtörténetírásban. Mint ismeretes, a modern filológia kifejlődésével egyidejűleg megjelent a jogtörténeti kútfők filológiai összehasonlítását célzó törekvés. Főként a polgári nemzetideológia kiteljesedése korában terj at tovább a jogemlékek filológiai összehasonlító vizsgálata, és eszközévé lett a különböző nemzeti (latin-román, ősgermán, ősszláv stb.) jogfejlődésteóriáknak. így az összehasonlító nyelvtudomány esetleges eredményeinek mechanikus átvitele a jogtörténetbe a történeti forráskritika meggyengítésével járt. A „balítéletek" átértékelésének szükségességét nem csökkentve utalni kell azonban arra, hogy az analógia, a kölcsönhatás, ill. a receptio (más esetben az oktroj) és egyáltalán a nyelvi analógiák nyomvonalán haladó jogfejló'dési összefüggések feltárásában a filológiai összehasonlító kutatás maradandó értékeket is hozott. Ilyen pl. a jogtörténeti irodalomban látható szláv-magyar kölcsönhatásokat feltáró filológiai összehasonlító törekvés a magyar polgári jogtörténetírás legjobbjaihoz sorolható Hajnik Imrénél, Eckhart Ferencnél vagy a fiatalon elhalt Murarik Antalnál. A nacionalista torzításoktól mentes összehasonlító filológiai eljárásoknak tehát helye van a modern jogtörténetírásban. Ez a rendkívül munkaigényes feladat sokrétűen jelentkezik napjainkban és főként a jogi kultúra forrásokban szegény korszakainak a feltárásban kínál új lehetőségeket. A jogintézményeket, állami szervtípusokat elemző jogtörténetnek különös érdeke fűződik ahhoz, hogy a közös jegyeket mutató jogfejlődési folyamatok tárgyalásában a tudomány egységes terminológiát használjon. A történeti-jogtörténeti kutatómunka egymásrautaltságához visszatérve témánk kapcsán különös aktualitása van annak, midőn azt mondjuk, hogy az értékálló eredmény eleve feltételezi a releváns (tehát történeti hitelességgel bíró) forrásanyag jelenlétét. Az értekezés szerzőjét a legnagyobb elismerés illeti azért, hogy a különböző szolgáló népelem koronként is igen nagy változatosságot mutató megjelenési formáit minden esetben a kor valóságos társadalmi viszonyait hordozó, hiteles forrásanyag szembesítésével igyekszik tisztázni. Пу módon elemzései a jogtörténet művelője számára is hiánytalanul meggyőzőek. Nem az én feladatom persze, hogy a szerzőnek a korabeli okleveles forrásanyagban való jártasságát méltassam. Szólnom kell azonban arról a középkori jogtörténetírásunkban is példamutatónak mondható törekvésről, amely a hiteles történeti kútfőként kezelt normatív (jogi) anyag felhasználásában jelentkezik. „Keletkezése óta az államhatalom - mondja joggal a szerző — fokozatosan egyre több vonatkozásban és növekvő intenzitással avatkozott be alattvalóinak a szokásjog által irányított, eddigi életébe." A szóban forgó normatív anyag pedig a korabeli írott jogemlékeink legmarkánsabb összetevőit foglalja magában, amit a szerző a maga történetiségében, és sohasem statikus módon kezel. Innen fakad pl. az a számunkra is tanulságos állásfoglalás, hogy László törvényében ,.a lélek üdvéért szabadsággal adományozottak" joghelyzetében egy, a korábbiakban már kifejlett társadalmi gyakorlat eredményét, vagyis a família ecclesiastica megjelenésének folyamatát lássuk. Másutt ismét jogtörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű állásfoglalásnak tartom, hogy -miként a szerző fogalmaz: „A szolgai állapot a törvények tanúsága szerint éppen úgy nem volt mozdulatlan, mint ahogyan a libéré sem." Az írott jogemlék ugyanis esetenként változó módon csak egy kívánatos, a távolabbi jövő által akceptálandó fejlődés jelzése, vagy éppen egy már kialakult gyakorlatnak az állami akarattal (erőszakkal) szankcionált eredménye. Ismét más történelmi szituációban az írott jogemlék egy kétségtelenül valós, de csak elérendő célként megfogalmazott törekvés kifejezője is lehetett, ha a társadalmi gyakorlat annak maradandóságát később nem igazolta. Jobbára mégis a kútfők komplex vizsgálata arra utal, hogy a jogszabállyá merevedő, netán kodifikációba ötvöződő társadalmi valóság csak jóval a széltében elismert társadalmi gyakorlatot tükröző módon jelent meg. A szerző a középkori jogalkotás szerepének megítélésében ezt az összetett szemléletet érvényesíti, a joggyakorlatban keletkező okieves anyag kezelésében pedig Bolla Ilona munkája még hatványozottabban igazolja számunkra a történeti-jogtörténeti kutatómunka egymásrautalságának a szükségességét. Horváth Pál