Századok – 1987
BESZÁMOLÓ - "Buda; 1686." (J. Ujvári Zsuzsanna) 705
BESZÁMOLÓ 707 ta. E tekintetben 3 korszakot lehet jól elkülöníteni: a Habsburg hegemónia dominált a kontinensen a harmincéves háború végéig (1648), majd Franciaország, 1697 után Anglia vált Európa első számú politikai tényezőjévé. Ez az időrendi felosztás a század második felének politikai kulcsszavait is jelzi: a modem nagyhatalmak kialakulása, a hegemónia kérdése, a szövetségi rendszerek kikristályosodása Az európai erőviszonyok megváltozásának Magyarországra nézve igen fontos következménye lett: mivel a vesztfáliai béke (1648) a Habsburgok nyugati térvesztését foglalta írásba, az uralkodócsalád kénytelen volt Kelet-Európa felé tekinteni. Ez irányú terjeszkedése viszont csak az ottomán birodalommal történő konfrontáció árán mehetett végbe. A választás nem volt könnyű, hiszen a Habsburg-uralkodók már majdnem másfél évszázada néztek farkasszemet a törökkel Magyarország frontvonalán — vajmi kevés sikerrel, ill. haszonnal. Az uralkodó a szentgotthárdi győzelem (1664) ellenére a törökkel megkötött vasvári békében (1664) lemondott Magyarország felszabadításáról, mert egyrészt a nyugati politika még mindig fontosabb volt számára, másrészt joggal félt a francia expanziótól. A megoldást végül is az európai keresztény államok 1683—84-ben összekovácsolódott koalíciója hozta meg, amely a Habsburgok keleti politikája mellé állt. A Habsburgok eme dilemmája egyszerre jelzi a császárság és Franciaország külpolitikáját: XIV. Lajos Bécs 1683. évi ostromakor nagy politikai gesztust tett I. Lipót felé azzal, hogy felhagyott Luxemburg ostromával. Amint azonban a keresztény koalíció megerősödött, és sorozatos győzelmeket aratott, 1688-tól a franciákat ismét a török oldalán találjuk. A másik fél, a Török Birodalom meggyöngült ugyan, de a 17. század második felében volt egy átmeneti felerősödés, melyet az európai közgondolkozásban is jól le lehet mérni. Ez a magyarázata annak, hogy a bécsi udvar a vasvári békében (1664) óriási engedményeket tett neki a magyarok rovására. Az előadó részletesen foglalkozott a kor politikai mentalitásának analízisével; a törökellenes háború megítélésénél már ekkor számolni kellett a közvéleménnyel, ahol két irányzat kristályosodott ki. Az egyik a régi keresztény szolidaritás eszméjeként fogalmazódott újra, melyet mind a katolikusok, mind a protestánsok magukévá tehettek. A másik politikai gondolatot, különösen az utrechti béke (1713) után, a hatalmi egyensúlyra való törekvés mozgatta. Magyarország helyzetéből - két nagyhatalom közti ütközőállam — egyenesen következett az uralkodó osztály ambivalens magatartása: a rendek nem akarták elfogadni a gyönge Habsburg államhatalmat, és így mindig olyan szövetségest kerestek, amely azt ellensúlyozhatta — ez pedig a török volt. A magyar közvélemény, különösen a vasvári béke után, meg volt győződve arról, hogy az ország boldogulását nemcsak a Habsburgok oldalán lehet és kell keresni. A török szövetség pedig elfogadható tradíció volt, amelyre Erdély viszonylagos függetlensége és virágzása volt a pozitív példa. Egyébként mind a magyar kortársak, élükön Thökölyvel, mind az európai közvélemény a törököt tartotta hatalmasabbnak - a kontinens csupán Bécs sikertelen 1683. évi ostroma után ismerte fel, hogy az Oszmán Birodalom erősen meggyengült. Azonban tegyük hozzá, hogy még hanyatlásában is olyan erős volt, hogy a Habsburg uralkodónak csak európai összefogással és több, mint másfél évtizedes kemény harc árán sikerült Magyarországot végleg kiragadnia uralma alól. Köpeczi Béla kimerítően elemezte a Habsburg—francia rivalizálást, amelyben igen nagy mozgástér jutott a Béccsel szembeni török szövetségre építő Thököly Imrének. XIV. Lajos minden Habsburg-ellenes konspirációt támogatott, természetesen
