Századok – 1987
BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687
BESZÁMOLÓ 695 lehetett, akkor az országban 7,5 millió lakos ősének kellett élnie. Ez pedig csak ügy lehetséges, ha a Mátyás-kori hazában jóval több, mint 4 millió emberrel számolunk. Zimányi Vera, helyesen, nem foglalt állást a tizenötéves háború pusztításaira és a beköltözésre vonatkozóan, mert hiszen „a semmiből nem lehet demográfiát írni". R. Várkonyi Ágnes fejezeteinél sem szerepel sokkal több konkrét adat. A 17. század második felében „a népességszám súlyos és nagy bevándorlásokkal ugyan, de lassan növekvő tendenciát mutat". (1282. o.) Ez a feltevés is azt igazolja, hogy az ország korábban népesebb volt, mint azt manapság számolják. A „Tájak és népek" című fejezet sokszínűen, tájegységenként tárgyalja a századok etnikai változásait; a 19. század elejére a Kárpát-medence magyarságának aránya éppen a visszájára fordult. Ez a 40—48% jelzi, hogy a törökkori, viszonylag nem is olyan magas pusztulás következménye a későbbiekben vált igazán súlyossá. Az egykoron tisztán magyarlakta megyék egész sora vált nemzetiségi területté. Kovács Zoltán egy kiegészítést fűzött e fejezethez; mivel a jászok a kunoktól elkülönítve, azoktól megkülönböztetve íratták össze magukat, talán helyesebb lett volna külön-külön említeni őket. A vidék népességmegtartó ereje igen erős volt; nagy volt a török nyomás, de a magyar nép szívóssága, ereje nagyobb volt, mint azt ma gondolnánk. így a szövegben szereplő 2000 jász családnál többel kell számolnunk. Benda Kálmán az Erdélyi Fejedelemség kérdésköréhez kapcsolódott referátumában. A 16—17. század mindig is a magyar történetírás és történeti érdeklődés középpontjában állt. A legkülönfélébb vélemények hangzottak el a korról: érthetetlen, hogy egyáltalán maradt az országban olyan magyarság, amely a 18. században tovább tudta itt folytatni az életet; minden későbbi baj okozója a török uralom volt; betagozódni a Habsburg-birodalomba a legnagyobb történelmi fiaskó volt stb. A szakemberek még ma is vitatkoznak e kor különféle kérdéseiről, de ha ezt a két kötetet az 50-es években írt ún. egyetemi tankönyvhöz hasonlítjuk, akkor látjuk, hogy a történettudomány milyen óriásit fejlődött; az e'múlt 25 év alatt teljesen magára talált, megújult. (Pl. Báthori István Rettegett Iván ellen folytatott hadjáratát régebben imperialista rablóháborúnak nevezték — ma már ezt a dogmatizmust leküzdöttük, a ' történettudomány kiszabadult eme kötöttségeiből.) Az Erdélyi Fejedelemség korábban nem volt ennyire beépítve a nemzeti történelembe, mint most. A két kötet legnagyobb érdeme, hogy a magyar történelem, a fejedelemséggel együtt beépül az európai fejlődésbe. A 16. századi kép ebben a tekintetben lehetett volna ugyan egy kicsit erőteljesebb, de a korrajz mindenképpen korrekt. Nem ártott volna jobban kiemelni, hogy az Erdélyi Fejedelmség volt a fejlődés továbbvivője, s létrehozója a nagyhatalmi politika volt; sem a török, sem a Habsburg nem engedhette, hogy a másiké legyen, s amikor a kis fejedelemség ezt az elvet félretolta, mindig akkor lett baj. Nagyobb súlyt kellett volna kapnia annak is, hogy a 16. században a pápa törökellenes koalíciójának középpontjában még nem a Habsburgok, hanem Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem állt; ezekben a tervekben kevés volt ugyan a realitás, de a centruma mégiscsak Erdély volt. Az ország a 16—17. században is Európához, sőt Nyugat-Európához tartozott. A választóvonal a Kárpátok hegygerince volt; a Kárpátok nyugati lejtőin áll az utolsó gótikus templom, és a reformáció is idáig hatol. E tényekhez képest kicsit túl van hangsúlyozva a közép-kelet-európaiság.
