Századok – 1987
DOKUMENTUMOK - Urbán Károly - Vida István: Részletek Barcza György emlékirataiból (1941-43) 355
356 DOKUMENTUMOK különböző üzeneteit a nyugati hatalmakhoz, s rendszeresen tájékoztatta Ghyczy Jenő külügyminisztert, és rajta keresztül Kállay Miklóst az angolok Magyarországgal kapcsolatos véleményéről és elvárásairól. De közvetített írásos és szóbeli üzeneteket a magyarországi Szociáldemokrata Párttól a svájci és más nyugatj szociáldemokrata pártokhoz is. A német megszállás után az állásukról lemondott magyar diplomaták szervezetének, az ún. Követek Bizottságának elnöke lett, amelynek nem sikerült ugyan elismertetnie magát a nyugati kormányokkal, de amely nyomást próbált gyakorolni Horthyra és környezetére, hogy Magyarország mielőbb szakítson a náci Németországgal. A felszabadulás után Barcza nem tért haza, Ausztráliában telepedett le. A háború után az International Refugee Organization politikai tanácsadója, 1948—1956-ban a New York-i Magyar Nemzeti Bizottmány tagja, 1952-től ausztráliai képviselője, s az Ausztrál—Magyar Társaság elnöke volt. 1961-ben halt meg Sydneyben. Barcza György a háború után „Diplomata emlékeim" címmel két kötetben írta meg emlékiratait. A második kötet kéziratát megküldte Eckhardt Tibornak az Egyesült Államokba, s az ő révén került Stanfordba, a Hoover Institutionba. Az alábbi részlet, mely a Londonból való hazatéréstől a svájci küldetésig tartó időszakot tárgyalja, az ott őrzött kéziratból való. Historiográfiai érdekessége abban áll, hogy tükrözi a háború utáni polgári emigráció történelemszemléletének alakulását, pontosabban azokét, akik 1944 márciusa után szembefordultak a hivatalos magyar politikával, s a későbbiekben Magyarország háborús szerepét lényegében az angolszász hatalmak nézőpontjából vizsgálták. Barcza történelemszemléletének figyelemre méltó, sajátos vonása, hogy nem azonosult konjunkturalista módon a mindenkori amerikai és brit álláspontokkal. Emlékirata az antifasiszta világkoalíció háború utáni gyors felbomlása és a hidegháborús légkör eluralkodása ellenére sem veszi át a szovjetellenes pamfletek hangnemét. Az 1939-es német-szovjet megnemtámadási szerződést sem teljesen a polgári irodalomban megszokott módon értékeli, amennyiben rámutat: Moszkvában e szerződés érvényessége idején is tudták, hogy világnézetileg Hitler a Szovjetunió legádázabb ellenfele, és csak arra vár, hogy egy számára alkalmas konstellációban e felfogását tettekben is kinyilváníthassa. Nem érdektelen kiemelni azt — hiszen ma is vitatott kérdésről van szó —, hogy a Kassa „szovjet bombázásáról" szóló egykori hivatalos verzióval szemben Barcza erőteljes kételyeket támaszt, gyenge ürügynek tekinti a Szovjetunió elleni támadáshoz. A memoáríró múltszemléletének konzervatív vonásai, a kor uralkodó keresztény-nemzeti ideológiájának hatása általában nem a nemzetközi kérdésekben, hanem sokkal inkább a magyar történeti fejlődés egyes problémaköreinek és fordulópontjainak — például a zsidókérdésnek, vagy Kun Béla „rémuralmának" — a megítélésében, illetve — kisebb mértékben — a hazai belpolitikai viszonyok ábrázolásában ütköznek ki. Barcza kritikájának éle a Horthy-rendszer háború alatti külpolitikája ellen fordul, s ebben a tekintetben nem csupán a Magyarország háborús szerepét
