Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Pritz Pál: Emlékirat és történeti valóság Hory András visszaemlékezései fényében 255
290 PRITZ PÁL Nincic engedékenysége a délszláv állam nehéz nemzetközi helyzetével függött össze. Olaszország számára már önmagában léte problémát okozott, Bulgáriával a macedón kérdés állította szembe, Görögországgal Szaloniki miatt nem tudott igazából megbékülni. Romániával a kisantanton belül ugyan szövetségesek voltak, ellenben Olaszországgal szemben nem támaszkodhatott Bukarest támogatására, mert ott igen nagy súlyt helyeztek a Rómához fűződő jó viszonyra, azonkívül a Bánát megosztottsága már régről megterhelte a két ország viszonyát. Belgrádban tisztában voltak azzal, hogy Magyarország számára roppant lényeges lenne a kisantant gyűrűjéből kitörni, és azt is jól tudták, hogy a magyarok között sokan gondolkodnak úgy, hogy ha van egyáltalán remény a gyűrű lazítására, úgy az a legtöbb eséllyel a déli határ mentén képzelhető el. A történeti köztudat úgy tartja számon, hogy a magyar-jugoszláv közeledésnek Horthy mohácsi beszéde volt a látványos nyitánya, majd a tényleges megállapodásra azért nem került sor, mert hamarosan közbelépett Mussolini. Mivel Budapesten az olasz közeledésnek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, ezért a magyar-jugoszláv megállapodás helyett magyar-olasz egyezmény jött létre 1927 április elején. A történeti szakirodalom feljegyezte, hogy az augusztus végén Mohácson elmondott beszéd előtt már 1926 márciusában Bethlen István Genfben előbb Grandi olasz külügyi államtitkárnál puhatolózott egy magyar-jugoszláv köezeldés római megítélése irányában, majd pedig Nincic-csel tárgyalt. A szerb diplomata kijelentette, „felfogása szerint nem lenne akadálya annak, hogy Magyarország, szomszédai közül, egyelőre csak Jugoszláviával létesítsen valamilyen megállapodást".9 7 A találkozóról készült magyar irat elárulja, hogy a „valamilyen megállapodás" tartalmára vonatkozóan is folyt eszmecsere. Bethlen volt a kezdeményező, aki „valamely döntőbírósági egyezmény" megkötéséről beszélt. Nincic azonban ennél jóval többet akart. A diplomácia hímes nyelvén „erre közbevetette, hogy gróf Bethlen valószínűleg valamilyen Locarno-szerű egyezményre gondol". A magyar miniszterelnöknek minden oka megvolt arra, hogy „valamilyen Locarno-szerű egyezményre" gondoljon, hiszen az 1925 októberének derekán megkötött locarnói szerződések nyomán nemcsak a szomszédos kisantant, de Párizs mellett London is szerette volna egy ilyen garanciális paktumba Magyarországot beleszorítani. Mivel ellenben egy ilyen megállapodás a gyűlölt trianoni békediktátumot még inkább stabilizálta volna, ezért természetesen a magyar külpolitika irányítói semmiképpen sem akarták azt elfogadni. Bethlen jó diplomata volt, ezért Nincic indítványára nem mondott nemet, hanem „azt felelte, hogy valamely ilyesféle dologra gondol". Majd a beszélgetés folytatása során szőtte meg ellenkezésének fonalát, utalva arra, „hogy Magyarországnak ily természetű egyezményeknél mennyire nehéz helyzete van". Mindennek nyomán született meg Nincic elöljáróban említett, tartalmában csupán egyetlen 97 Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919—1945. Második, átdolgozott kiadás. Bp. 1975. 105. Vinaver i. m. 306.
