Századok – 1987
FOLYÓIRATSZEMLE - Rzsesevszkij; O. A.: A második világháború fordulópontjai a legújabb polgári történeti munkákban 233
FOLYÓI RATSZEM LE 233 26-ra egyértelműen elkötelezte magát Románia. Németország agresszív külpolitikájához csatlakozott, s ehhez igazodott a belpolitikai kurzus is. Tény, hogy a szovjet ultimátum után teljesen kiszolgáltatták magukat Hitlernek, aki ki is használta a helyzetet. A Bulgáriával és Magyarországgal fennálló vitás kérdések méltányos rendezése fejében volt hajlandó garantálni Románia területi integritását. A salzburgi németromán tárgyalásokat követően Bulgáriával megegyezésre jutottak Dél-Dobrudzsa kérdésében. A Turnu-Severin-i megbeszélések Magyarországgal eredménytelenek maradtak, s mint ismeretes a „bécsi döntés" rendelkezett Észak-Erdély sorsáról. Román udvari és kormánykörök az „orosz fenyegetéssel" magyarázták a közvéleménynek az engedményeket. Rendszeressé váltak a szovjet határon az incidensek. Hamarosan bekövetkezett a belpolitikai fordulat, Antonescu kezébe ment át a hatalom. Nyíltan felkínálkoztak Németországnak egy szovjetellenes hadjárat esetére. 1941 tavaszán 39 jól felszerelt és kiképzett hadosztályt ígért a fasiszta Románia Hitlernek a keleti hadjárathoz. Egyidejűleg a Dnyeszteren túli területekre is megfogalmazták a román igényeket. Regionális hatalomként képzelték el Romániát, amely — a Németországgal való szárazföldi kapcsolat érdekében — szlovák és lengyel területekkel (Krakkó!) is gyarapodni kívánt, sőt a Bánátot is ősi román földnek nyilvánította. Hitler és propaganda-minisztere a Dnyeperig is hajlandó volt kielégíteni a román igényeket — megfelelő katonai közreműködés fejében. 1941 júniusa végén Németország oldalán Románia is hadba lépett a Szovjetunió ellen. A polgári történetírás egyoldalúan Antonescura hárítja a felelősséget ezért a lépésért. Szerzőnk kimutatja, hogy az udvari körök és az ún. történelmi pártok is lelkesen támogatták a román fasiszta diktátornak ezt a döntését. A Dnyeszter vonaláig terjedt ki a román határ a kezdeti '— bár sok áldozatot követelő sikerek után. Transnistriában csak igazgatási mandátumot kapott nagy szövetségesétől Bukarest. Nem sürgették az egyértelmű bekebelezést, egyrészt azért, mert többet reméltek, másrészt mert el akarták kerülni, hogy az erdélyi területek kompenzációjaként kapják meg a Dnyeszteren túli, román lakta (!) területeket. A nem egyértelmű státus ellenére természetesen a románok berendezkedtek Transnistriában, és szinte rablógazdálkodást vezettek be. A majdani bekebelezés ideológiai és történelmi érveit azonban már ekkor is megfogalmazták. A megnövekedett étvágyat tükrözte, hogy nem csupán a Tisza és a Dnyeszter közötti területekre tartottak igényt, hanem napvilágot láttak olyan történeti munkák, amelyek Dácia határait a Tiszától a Búgig és a Dnyeper alsó folyásáig „bizonyították", alátámasztva a fasiszta Románia igényeit. Tehát a vak szovjetellenesség, a terjeszkedési törekvések „sodorták" bele a fasiszta Romániát — Hitler oldalán — a Szovjetunió elleni háborúba — summázza következtetéseit Levitszkij. (Voproszi isztorii, /985. 7. szám 68—85. I.) M. O. A. RZSESEVSZKIJ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ FORDULÓPONTJAI A LEGÚJABB POLGÁRI TÖRTÉNETI MUNKÁKBAN A vonatkozó gazdag szovjet szakirodalom eredményei alapján — kiindulásként — szerzőnk a szovjet-német hadszíntér, az ott végbement döntő csaták jelentőségét hangsúlyozza. Az újabb polgári feldolgozások egyik sajátosságának azt tekinti, hogy nem disztingválnak az egyes hadszínterek és csaták háborús jelentősége között. T. Carmichael: The Ninety Days (N.-Y., 1971), M. Howard: Grand Strategy (Ld., 1972.) könyveire és M. Vernoux 1967-ben megjelent tanulmányára (Le Grant Tournant de la Guerre 1939—1945) hivatkozik. Utóbbi például francia szemszögből a „Fáklya" (1942. nov.) hadműveletet értékelte döntő fordulatként, illetve 1944 nyarát, amikor Amerikát nem veszélyeztették többé a japánok, a Szovjetuniót a németek, s az amerikaiak jelentős katonai erőkkel vonultak fel Európában. A fenti szerzők is.
