Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Máté Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása. 1867-1875. (Ism.: Rácz Lajos) 181
TÖRTÉNETI IRODALOM 183 jövőbeni területi racionalizálását. Ez viszont a kor Magyarországában a megyék területi arányosításával, több megye megszüntetésével, azaz nagyobb területi egységek kialakításának a sugalmazásával lett volna egyértelmű. Máthé Gábor jól érzékelteti azt a riadalmat, ami az ellenzéket az elkülönített rendezési terv láttán elfogta. Magának a végleges javaslatnak a keresztülvitele és elfogadtatása az ellenzékkel és uralkodóval egyaránt, arra is utal. hogy az 1867-et követő kormány tagjai nem nélkülözték a politikai balanszírozás képességét. Azzal ugyanis, hogy helyi szinten a vármegyei ítélőszék utódaként királyi törvényszékeket szerveznek, nemkülönben az a tény, hogy tervezik több ítélőtábla kialakítását — utólag a régi szervezethez ragaszkodóknak tett engedményként is felfogható. Másrészt a bírósági szervezet belső tagolásában egy új, eddig hagyományosan nem ismert szint, a járásbíróság megteremtése, Bécs irányába tett gesztusként is magyarázható, hiszen azokat először a neoabszolutista rendszer instituálta Magyarországon. Úgyszintén az uralkodó megnyerését szolgálta a kinevezési rendszer állandósítása a régi választással szemben, s ez egyúttal tulajdonképpen a régi uralkodói jogosítvány az igazságszolgáltatási jog új körülmények közötti újrafogalmazását is jelenti. Az ellenzéknek az a félelme, hogy a kinevezett bírák a kormánynak alárendeltek és az által befolyásolhatók lesznek, nem volt alaptalan. A bírósági törvény megszületése után a fennmaradt iratanyagok világosan tanúsítják, hogy a kormány — a belügyminisztertől rendszeresen kért információkra támaszkodva — csak a számára megbizhatóakat nevezte ki bírónak. Nem lehet érdektelen annak jelzése sem, hogyan alakították ki véglegesen a bírósági kerületi egységeket. Az a javaslat tárgyalása során egyértelmű volt, hogy bármennyire is hangoztatta a kormány az igazságszolgáltatási jognak az uralkodóhoz, illetve a kormányzathoz kötöttségét, mégis a konkrét ítélőszék helyének meghatározását nem lehetett az ellenzékkel való egyeztetés nélkül elvégezni. S itt ismét nagy tehetséget árult el az. akkori magyar kormányzat abban, ahogy kompromisszum keresésében a helyes utat megtalálta. Ugyanis látva, hogy a kormányzat azon javaslatával szemben, amely lehetőleg minél kevesebb számú törvényszékre koncentrálta volna az ítélkezést, a képviselőház mondhatni többsége azt kívánta, hogy lehetőleg minden korábbi vármegyei ítélőszék helyén legyen királyi törvényszék is, úgy döntöttek, hogy a Képviselőház által kijelölt bizottság terjesszen be javaslatot a törvényszékek és járásbíróságok számára vonatkozóan. Ez a bizottság elfogadta a törvényhatóságok igényét önálló törvényszék és járásbíróság kialakítására, ami a modern igazságszolgáltatási követelményekhez képest túlságosan sok bíróságot eredményezett. A kormány a kiküldött bizottság javaslatát olyan kompromisszummal fogadtatta el, hogy a törvényszékeket csak ideiglenesen állítják fel kétévi próbaidőre, amelyeknek letelte után az igazságügyminiszter végleges javaslatot terjeszt be. s afölött inajd az országgyűlés határoz. Ily módon sikerült a kormánynak megszereznie a döntéshozatalban a majorizálást, mivel a moratórium után az igazságügyi kormányzat könnyen ki tudta mutatni, hogy a korábbi nagyszámú bíróság milyen óriási költséggel terheli a költségvetést, s azt is, hogy az általa javasolt lényegesen redukált számú bíróság is képes a folyamatos igazságszolgáltatás megvalósítására. Az európai összehasonlítás is azt mutatta, hogy minél kevesebb bíróságra kell koncentrálni az ügyeket. Ezt a bíróságok számának csökkentésére vonatkozó javaslatot az ellenzék 1875-ben elfogadta, ami mögött talán az is meghúzódott, hogy az 1870-es évek elejére tisztázódott a vármegyeszervezet perspektívája. Az új vármegyei szervezetben a kormány a főispán jogállásának újrafogalmazásával el tudta ugyan érni, hogy a vármegyék a centralizáció szellemében tevékenykedjenek, erre garanciát a főispáni különleges jogkör biztosított, de tény, hogy a korábbi helyi beleszólási lehetőség -a virilizmus bevezetésével — korlátozottab formában ugyan, mégis megmaradt, másrészt elhalasztotta a vármegyék átfogó területi reformját. Ha ehhez még hozzávesszük a magyar közigazgatás Tisza Kálmán alatti átszervezését, amely — Sarlós Béla szerint — lehetővé tette azt, hogy oktrojált kormányzat esetén a kormányzati tevékenységet pénzügyileg és politikailag a vármegyék szintjén megbénítsa, akkor világossá válik: az ellenzéknek értelmetlen lett volna a kormánnyal tovább huzakodni az egyes királyi törvényszékek vagy járásbíróságok székhelyének meghatározásában. Nagyon jól érzékelteti Máthé Gábor az ilyen hosszas vita után megszületett bírósági szervezetben a Kúria szerepének alakulását, illetve megváltozását is. A feudális korszak Magyar Királyi Kúriája kénytelen volt ideje nagy részét a konkrét perek intézésével tölteni, hiszen különösen ingatlanperekben, így a hagyatéki perek esetén, ha az több vármegyét érintett, akkor a kerületi táblákon kezdték, s vitték tovább a Kúria
