Századok – 1987
FOLYÓIRATSZEMLE - Vinogradov; V. N.: A Dunai Fejedelemségek egyesítése körüli diplomáciai harc (1856- 1859) 995
FOLYÓIRATSZEMLE 995 V. N. VINOGRADOV A DUNAI FEJEDELEMSÉGEK EGYESÍTÉSE KÖRÜLI DIPLOMÁCIAI HARC (1856—1859) A szovjet és román történetírás divergáló álláspontját tükrözi a cikk, ezúttal a Dunai Fejedelemségek egyesülésével összefüggésben. Előrebocsátja a szerző, hogy a szovjet történészek számos munkában dolgozták fel a kérdést. (Je. V. Tarie, F. P. Ginzburg, V. Ja. Groszul és maga Vinogradov is.) Érthető módon a román történetírásban is kiemelt figyelmet kapott a problémakör. Különösen 1959 körül, a centenárium alkalmából. Forrásközlemények, részmonográfiák jelentek meg, a „Studii" egy egész száma és népszerű kiadványok sora foglalkozott a témával. Ezek általában pozitívnak értékelték Oroszország szerepét az egységes román állam létrejöttében. A közelmúltban azonban vitatható értékelések, álláspontok is hangot kaptak. Egyes szerzők egybemosták, negatívan értékelték a három közvetlenül érintett nagyhatalom, Oroszország, Törökország és a Habsburg-monarchia szerepét. Ezt a felfogást — az egybemosást — megkérdőjelezi az a körülmény, miszerint az említett államok egymástól eltérő, sőt rendszerint ellentétes irányvonalat követtek az adott kérdésben is. Új jelenség, hogy a román kutatók megkerülik, elhallgatják a problémát — Oroszország szerepének értékelését, illetve Franciaország, egyáltalán a nyugati hatalmak közbenjárását hangsúlyozzák. Több összefoglaló munkában egyoldalúan érvényesítik azt a tételt, hogy „a népek önmaguk képesek megoldani minden történeti problémát", s ennek megfelelően az egyesítés nemzetközi összefüggéseire nem fordítanak megfelelő figyelmet. Időnként egybecseng a román szerzők értékelése a vonatkozó polgári munkák egyoldalú álláspontjával. Példaként az amerikai Kelet-Európa kutató, B. Jelavich 1984-ben megjelent könyvére utal Vinogradov. Az Indiana egyetem professzora, aki Giers akkori bukaresti főkonzul, későbbi kancellár levelezéseit is felhasználta, az orosz diplomáciát III. Napóleon „segédcsapatának" értékelte, úgy állította be az eseményeket, hogy Oroszország elvtelenül kereste Franciaország kegyeit, a krími háború után kialakult elszigeteltség mérséklése érdekében. Újabb kutatási eredményeire támaszkodva szerzőnk helyére teszi a kérdést. A krími háborút követő nemzetközi helyzet, Oroszország Balkán-politikája összefüggésébe ágyazza a szentpétervári diplomácia Romániával kapcsolatos lépéseit. A krími háborút lezáró párizsi konferencián 1856. március 8-án Franciaország képviselője vetette fel a Dunai Fejedelemségek egyesítésére irányuló javaslatot. III. Napóleon kormánya ezzel a lépéssel is országa befolyását akarta növelni a térségben, mind Angliával, mind Oroszországgal szemben. A török küldött határozottan elutasította a francia előterjesztést, s ebben támogatta az isztambuli álláspontot az osztrák megbízott is. Már csak azért is, mert az egységes Románia nagyobb vonzerőt jelenthetett az Erdélyben élő kb. 2 millió románra, erodálhatta a Habsburg-birodalom épségét. Az orosz diplomácia elégedettséggel konstatálta a vele szemben akkor ellenséges hatalmak megosztottságát, s a francia javaslat mellett emelt szót. Vinogradov rámutat, hogy A. F. Orlov gróf szólamai ellenére a cári politikát nem a balkáni népek sorsa motiválta, hanem Oroszország hatalmi-politikai érdekei. Annál is inkább, mert tudatában voltak a francia kezdeményezés veszélyességének, főként pedig az egyesülést szorgalmazó liberális román bojárok és polgári politikusok célkitűzéseinek. J. C. Brátianu és társai nyíltan hangoztatták a Nyugat iránti szimpátiájukat. A nyugati hatalmak előőrsévé kívánták tenni az egységes Romániát — Oroszországgal szemben, megakadályozni az orosz politika és a délszláv mozgalmak közvetlen érintkezését. Ez a törekvés a balkáni népek felszabadító mozgalmainak progresszív érdekeit is sértette. Az orosz álláspontot ennek ellenére az határozta meg, hogy a francia-török (angol), Habsburg nézetkülönbség megosztotta tárgyaló partnereit, a francia javaslat mérsékelhette a krími háborút követően a Balkánon megerősödött török, illetve osztrák befolyást. A megosztottság miatt döntést nem tudtak hozni, ezért a résztvevő hét állam képviselőiből bizottságot állítottak fel annak megvizsgálása érdekében, hogy a román fejedelemségek közvéleménye hogyan viszonyul az egyesülés gondolatához. A bizottság tevékenysége során 1856 őszére egyértelművé vált, hogy a balkáni status quo-ban érdekelt Anglia tulajdonképpen nem támogatta az egyesülési javaslatot, ami
