Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez. Magyarország a dualizmus korában VI. 1913-1914. (Ism.: Jeszenszky Géza) 988
974 TÖRTÉNETI IRODALOM 989 példája nem maradt követők nélkül, nemcsak családjában, de nemzetében sem, azt a jelen kötet és a sorozat továbbfolytatása ékesen bizonyítja. A most megjelent VI. rész egészen rövid periódust, Tisza István második miniszterelnökségének első évét öle!' föl Indokolt a megkülönböztetett figyelem: a Balkán-háborúk és a világháború kitörése közti időszak a magyarországi nemzetiségi kérdés alakulásában is kritikus volt. Tisza politikus társai nagy többségénél kétségkívül jobban látta, hogy magyar részről tenni kell valamit a nemzetiségi feszültségek csökkentése érdekében, Horvátországban sikerrel állította helyre az alkotmányos kormányzást, s az ő kezdeményezésére történt az utolsó (sok tekintetben ugyanakkor az első) kísérlet az ez idő tájt már egyértelműen a legerősebb nemzetiségi mozgalom, a román megbékítésére. A gesztusok azonban kevésnek bizony ultak az ellentétek érdemi tompításához, amint azt a szarajevói merénylet és annak hazai visszhangja, a kötet másik központi témája is megmutatta. Ez utóbbi jelentősége viszont már túlmegy a nemzetiségi problematikán: sorsdöntő volt, hogy a magyar politikai vezetés és közvélemény a nemzetközi krízisben fékező vagy ösztökélő szerepet tölte-e be. E kérdések részletes bemutatása mellett a máramarosi ún. „skizmapör", a szerb és a román ortodox egyház helyzete, a stabilizálódó horvátországi helyzet, a hajdúdorogi görögkatolikus egyházmegye kiterjedése, a nemzetiségi nyelvek népiskolai, illetve egyetemi tanítása, valamint az Amerikába kivándoroltak mozgalmai alkotják a főbb iratcsoportokat. A források köre a korábbi kötetekéhez hasonló: levéltári anyagok (főként a miniszterelnökség fondjaiból), országgyűlési beszédek és egyéb parlamenti dokumentumok, sajtóközlemények, néhány magánlevél. Szívesen olvastunk volna több elsődleges forrást, de ezek köre sajnálatosan szűk, kevés maradt fönt. Vitathatatlanul hasznos azonban az egykori parlamenti jegyzőkönyvek és újságcikkek újraközlése is, mind az összegyűjtés ténye folytán, mind hozzáférhetőségi szempontból. Nagy kár, hogy egy ilyen alapvető, sok nemzetet érintő, ráadásul példásan előítéletmentes tudományos vállalkozásban nem sikerült érdemi nemzetközi együttműködést kialakítani a szomszédos országokkal, ahol fontos forrásokat őriznek. Különösen érezhető a hiány a román paktumtárgyalások esetében, s ezt csak részlegesen pótolják a romániai levéltárakban a magyar kutatóknál több eredménnyel működő amerikai Keith Hitchins erre vonatkozó közleményei. Szász Zoltán bevezetője többet ad, mint az ígért eligazítást, tömören összefoglalja a korszak nemzetiségpolitikai fejleményeit és tendenciáit. Joggal mutat rá — s ezt a közölt iratok mellett az újabb külföldi kutatási eredmények is alátámasztják —, hogy a magyar kormány engedményei (nemcsak a románoknak kínáltak, de mindenekelőtt ezek) jelentősebbek voltak, mint azt a hazai és külföldi történetírás eddig érzékelte. A mindkét oldalon hosszú időn át fölgyülemlett ellentétek miatt, a türelmetlenség és bizalmatlanság légkörében azonban a tárgyaló felek maguk is szándékaik leplezésére kényszerültek. A jég megtörése túl nehéz feladatnak bizonyult, a „megoldás" végül is egészen más keretek között történt, így az 1913—14-es kísérletek nem hagytak maradandó nyomot. Tisza konciliáns állásfoglalásai és egyes tettei nemcsak a közjogi ellenzék viselkedésével összevetve mondhatók jelentősnek, hanem korabeli (és még inkább későbbi) közép- és kelet-európai mércével mérve is. Ilyennek minősíthető a nemzetiségi történelmi és kulturális tradíciók tiszteletben tartása melletti kiállása, a nemzetiségi nyelvek bevezetése a magyar állami iskolákban, annak elismerése, hogy a nemzetiségeket bizonyos jogtöbblet illeti meg. (Ld. 1., 12. és 26. iratcsoport.) Ugyanakkor nagyban csökkentette e lépések eredményességét Tiszának a politikai taktikázást elvető elvi álláspontja, s még inkább a 68-as nemzetiségi törvény teljes végrehajtásának nyilt visszautasítása, amit joggal bírált Pop Csicsó István román képviselő (12/1. sz.) A döntö szót azonban — legalábbis a román tárgyalásokban — a trónörökös mondta ki Vaidáék leintésével. Ez a megállapítás (és Ferenc Ferdinánd ezt igazoló levelezése) még nem szerepel kötetünkben, de Szász Zoltán meggyőzően bizonyítja az „Erdély történeté"-ben. Az engedmények politikájával szembeni ellenzéki kampány megnyilatkozásait olvasva (amelyben a Po'ónyi-féle demagógok mellett olyan prominens politikusok is részt vállaltak, mint Hadik, Bethlen István, Ancrássy, Vázsonyi és Károlyi Mihály) fölmerül a kérdés, mennyire volt reális Jászi Oszkár politikai álláspontjának egyik kardinális eleme, az a törekvése, hogy az ellenzéket nyerje meg a demokratikus ni-m -.etiségi politika ügyének. Jászinak eme szándékával — és a korábbi időszak politikai harcaival — magyarázható, hogy a Szabadgondolat-Ъап olyan indokolatlanul erős bírálatban részesítette Tisza román
