Századok – 1987

TÖRTÉNETI IRODALOM - Podrimavsky; Milán: Slovenska narodna strana v druhej polovini XIX. storocia (Ism.: Szarka László) 984

974 TÖRTÉNETI IRODALOM 985 konkrét politikai feltételeinek szinte teljes hiánya a fatalisztikus ruszofil elképzeléseknek a negatív elemeit is felszínre hozták. Magunk részéről azt is hozzátennénk, hogy az 1849 utáni Stúr fölöttébb problematikus pánrusszizmusának dualizmuskori élesztgetése szinte törvényszerűen ütközött erőteljes magyar visszautasításba, s az így kialakult helyzet ténylegesen a nemzetiségi törvény magyar ellenzőinek pozícióit erősítette meg. Tény — és e tekintetben teljesen helytállónak tűnik a szerző okfejtése —, hogy a szlovák mozgalom vezetőinek „pánszlávizmusa" lényegében csupán az elnyomott monarchiabeli szláv nemzetek és nemzetiségek összetartozás-tudatának kialakításában talált visszhangra, de már jóval kevesebb sikerrel volt alkalmazható az orosz felszabadítás kivárására épülő érvrendszer a sikertelen politikai gyakorlat belső okainak leplezésére, illetve a politikai passzivitás indoklására. A korabeli programok és állásfoglalások elemzése alapján M. Podrimavsky arra a következtetésre jutott, hogy a szóban forgó érvrendszer gyakorlati politikai vezérfonalként — átmeneti indokoltsága jogosultsága ellenére — inkább visszavetette a mozgalom szerveződését és az SZNP működését. A bevezetőt követően a könyv egy-egy íejezete tárgyalja az SZNP 19. századi fejlődésének jól különválasztható négy periódusát. A párt kialakulását a V. Paulíny-Tóth által vezetett ellenzéki Régi Iskola esa magyar kormánnyal az egysíges politikai nemzet koncepciójának alapján egyezkedni próbáló J. Bobula vezette Új Iskola (1868—1875) vitáinak ismertetésén túl elsősorban a parlamenti választásokkal kapcsolatos felkészülés, programalkotó tevékenység alapján követi nyomon. A magát 1872 után kiegyezési pártnak nevező Új Iskola rövid időn belül felbomlott, mert a szlovákság nemzeti mivoltának kétségbe vonása sem akkor, sem a világháború előtti évtizedekben nem bizonyulhatott megfelelő alapnak egy bármily mérsékelt szlovák párt létrehozásához. Podrimavsky az SZNP szervezeti kialakulását épp ezért teljes joggal a Régi Iskola tevékenysége alapján vizsgálja, és a párt első szervezeti szabályzatát a Régi Iskola 1871 .június 6-i választási programjában jelöli meg. Paulíny és az Új Iskola két képviselőjének 3 éves parlamenti működése (1869—1872) után az SZNP képviselőinek többé nem jutott hely a 19. században a magyarországi parlamentben. Ennek okát a szerző igen mértéktartóan a belpolitikai viszonyok és az SZNP belső gyengeségeinek együttesében jelöli meg (72. I.). Egyszersmind utal arra is, hogy a párt történetének 1884-től 1891-ig tartó passzív periódusa éppen a párt és az egész mozgalom fejletlensége, szervezetlensége miatt csupán mint tiltakozási forma, nem pedig mint eredménnyel kecsegtető taktika jöhetett számításba. A harmadik periódusban, az 1896. évi parlamenti választásokat megelőző négy esztendőben a párton belüli kritika felerősödése mellett a néppárti mozgalom és a román-szerb-szlovák nemzetiségi együttműködés lehetőségeinek inspiráló hatására erőteljes politikai aktivizálódás bontakozott ki. Az 1895. augusztus 10-i budapesti nemzetiségi kongresszus munkájában, a néppárttal való választási kooperációban, a cseh szlovák együttműködés gondolatát felkaroló, az SZNP-vel szemben ellenzékként fellépő fiatal generáció jelentkezésében öltött testet. A szerző a felmerült stratégiai és taktikai alternatívák közül a magyarországi nemzetiségi együttműködést a szövetségkeresés reális variánsának tekinti, mert „a szlovákok, szerbek és románok együttműködése ellen irányuló kormányzati nyomás dacára viszonylag szolid lehetőségek kínálkoztak közös érdekeik és céljaik demonstrálására". (45. 1.) Ennek ellenére az 1897—1901 közti negyedik periódusban ez az együttműködés átmenetileg megrekedt, de a néppárti, a cseh-szlovák egységpárti ellenzéki csoportok sem tudták áttörni az SZNP S. H. Vajansky, J. Skultéty, P. Mudron, M. Dula vezette konzervatív túrócszentmártoni csoportjának feltétlen hegemón helyzetét. Podrimavsky meggyőzően mutat rá arra, hogy éppen a belső differenciálódás tette elodázhatatlanná a teljes politikai aktivitás vállalását s így az SZNP az 1901. évi választási részvételével túllépett a politikai stratégiává terebélyesedő kényszerű passzivitáson. A könyv végén található összegzésében M. Podrimavsky az SZNP funkcióját értékelve annak univerzális jellegét emeli ki: a párt vezetői a szlovák nemzeti társadalom minden területén a legfőbb tekintélynek számítottak. A párt kifelé az egész nemzeti mozgalmat kívánta képviselni, a mozgalmon belül pedig igyekezett megvédeni tekintélyét és hatását megpróbálta kiterjeszteni a szlovák régió, ill. a szlovák társadalom egészére. Egyik igyekezete sem járt túl sok sikerrel, s ennek a könyv átgondolt és gazdagon dokumentált okfejtése szerint is csak egyik oka volt a magyarosítást több-kevesebb következetességgel