Századok – 1986

Tanulmányok - Berlász Jenő: Pavao Ritter-Vitezović az illirizmus szülőatyja. Magyar–horvát viszonyt az 17–18. század fordulóján 943/V–VI

MAGYAR—HORVÁT VISZONY A 17—18. SZÁZAD FORDULÓJÁN 957 idáig még nem találkozhatott. A műben feldolgozott hatalmas tudásanyag nyilván lenyűgözte őt, s szükségképpen megnövelte nemzeti öntudatát is. Mégis feltehető, hogy ennek ellenére sem tudott a tudós szerző megállapításaival mindenben egyetérteni. Főleg két tekintetben nem. Először is bánthatta horvát önérzetét Dalmácia történetében az olasz (velencei) hatás erőteljes hangsúlyozása. Másrészt hitetlenül olvashatta a műnek azt az alapvető jelentőségű történeti megállapítását, hogy Dalmácia és Horvátország őslakossága, az illirség merőben más nép, mint a horvátság, — hogy a horvát nép csak a Nyugatrómai Birodalom bukását követő századokban költözött be e balkáni területekre. Szűkebb hazájában, a tengerparti Croatiában és a mögöttes területeken ui. a művelt papság körében (a zenggi püspöki udvarban és káptalanban) merőben más köztudat uralkodott. Ezek a papok — mint fentebb már szó volt róla — nemcsak nyelvüket (tulajdonképpen a ca dialektust) és írásukat (a glagolicát) illették illír névvel, hanem saját magukat is. Sok-sok évszázadra visszanyúló tradíció lehetett ez, amelynek konzekvens érvényesülésében Ritter kétségtelen bizonyítékát látta annak, hogy illirség és horvátság egy és ugyanazon nép, Dalmáciában és Croatiában autochton lakos. E meggyőződés megállapíthatólag elhatározó befolyást gyakorolt literátori hivatástudatának kialakulására. Úgy lehet, már ekkor megfogamzott benne a szándék, hogy életét népe, nemzete szolgálatának, az „illír" eszme jegyében végzendő történészi, költői, kultúraterjesztői s esetleg gyakorlati — politikai — tevékenységnek fogja szentelni. Legelőször természetesen a Luciuséhoz hasonló történeti kultúra megszerzésére kellett törekednie: meg kellett ismerkednie azokkal a forrásmunkákkal, amelyeken e kiváló traui (trogiri) historikus müve felépült. Elengedhetetlen feltétele volt ez minden további tervének, programjának. Ha valahol, Rómában erre valóban kedvező lehetőség nyílt. Feltehetőleg igyekezett is élni ezzel a lehetőséggel; az persze nem tudható, milyen mértékben. Ám ha idevágó tanulmányait az örök városból 1676-ban történt eltávozásáig nem tudta volna maradéktalanul elvégezni, Ausztriában, ahová még hazatérte előtt ellátogatott, újból kedvező alkalom adódott ismeretköre tágítására. 2. Életének ez az új állomása egy krajnai várkastély, Wagensberg volt, Johann Weikhard Freiherr von Valvasor (1641—1693) nevű tudós polihisztor főúr lakóhelye és „múzeuma", a múzsák szentélye értelmében. Ez a nagyúr Laibachban (Ljubljanában) tanult, több alkalommal beutazta a német birodalmat és Franciaországot, s mindkét helyen becses tudományos tapasztalatokat szerzett. Főként hazai természettudományi vizsgálatokkal foglalkozott. Munkásságának elismeréséül a londoni Royal Society tagjává választotta. Kastélya csakugyan megérdemelte a nevét, mert gazdag, tízezer kötetes könyvtárral, rézmetsző műhellyel, sőt nyomdával is fel volt szerelve. Benne a báró irányítása mellett, egész tudós munkaközösség dolgozott. Együttes erőfeszítéssel már