Századok – 1986

Történetirodalom - Langewiesche Dieter: Europa zwischen Restauration und Revolution 1815–1849 (Ism.: Gergely András) 876/IV

879 TÖRTÉNETI IRODALOM sor), a szabadságharc vitathatatlan katonai teljesítménye ezzel is magyarázható. Magyarországot tehát, úgy érezzük, a forradalom előtti egy-két évtizedben kialakított politikai megoldásai, az érdekegyesítö politika realitása folytán is különleges figyelem illetheti meg 1848 Európájában. Igaz, egy ilyen, az európai összfolyamatokkal való egybevetést megvalósító elemzést előbb a magyar történetírásnak kell elvégeznie, s csak azután kérhetjük azt számon egy európai szintézis megalkotójától. A historiográfiai rész „a kutatás alapproblémái és tendenciái" címet kapta, vagyis a döntő fontosságú, illetve vitatott kérdések tárgyalására kerülhetett sor. A szerző nem mindig foglal határozottan állást, s néha az előadás élénkítése érdekében nem mutatja meg, hogy az ellentétes nézetek szembenállása csak viszonylagos. Így pl. az angliai laissez-faire körüli vita nem olyan éles, ha jelezzük, hogy a szűkebb értelemben vett gazdaságban a laissez-faire, a társadalompolitikában a szociális szempont érvényesült. A független, önálló individuum volt az ideáltípus, ők voltak a gazdasági élet motorjai, de a többségről a társadalomnak kellett — kollektive — gondoskodnia. A nézetek szembesítésében feltehetően didaktikai szempontok is szerepet játszottak. Hiszen nincs minden szakterületen dinamikus fejlődés. Feltűnő például — s erről győz meg a bibliográfia is —, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén milyen kevés új munka s még kevesebb új tudományos eredmény született. Az utolsó évek nagy tudományos előrelépésének bemutatásában az előző részekben a lényeg kiemelésének mestereKént bemutatkozó Langwiesche új oldalról bizonyítja be képességeit: a tudomány eredményeire — köztük saját kutatásaira — reflektálva ismerteti és értelmezi a történelmi kutatást, és in statu nascendi mutatja be azt a folyamatot, ahogyan az új eredmények megszületnek, és ahogyan azok tudományos recepciója végbemegy. Az egyik ilyen terület a társadalom története, ahol a „polgárság alatti" rétegek kutatása új eredmények mellett újabb, egyelőre eldöntésre váró kérdéseket vetett föl. Az egyik álláspont ugyanis a középkor végén induló elszegényedési folyamat mély- (és vég-) pontját pillantja meg az 1830—1850 közötti elszegényedésben, egy másik viszont új minőség, a városi proletariátus megjelenéséről beszél. Sok a bizonytalanság e szegénység rétegezödését, életszínvonalát illetően is, olyannyira, hogy egy „pesszimista" és egy „optimista" történeti iskola küzd egymással. A legújabb kutatások viszont éppen egy sommás álláspont kialakításának lehetetlenségére mutatnak rá, amikor hangsúlyozzák, hogy a munkások és a proletariátus alatti rétegek életszínvonala közötti különbség vált ekkor igazán naggyá. Langewiesche a politikai mozgalmak historiográfiai elemzése terén nyújtja talán a legtöbbet. Kiemelendőnek tartjuk itt a liberalizmus létrejötte körüli legújabb, 1980-as évekbeli történeti munkák elemző értelmezését. Egy régi, a marxizmus hagyományos álláspontját is érintő vitakérdésről van szó, arról, hogy a liberalizmus eredendően, par excellence jelleggel a polgárság világnézete és politikája volt-e? Magyarországon Bibó István már évtizedekkel korábban vitatkozott a polgári érdekeket és a liberalizmust teljesen azonosító nézetekkel, s egy egyetemes történeti esszéjében kifejtette, hogy a felvilágosodási eszmekör az értelmiség által kialakított, össztársadalmi igényű, homogén társadalomszerkezetre utaló világnézet volt. A liberalizmus kialakulására vonatkozó legújabb kutatások megerősítik ezt az álláspontot. Lothar Gall „közepes egzisztenciák osztály nélküli társadalomra utaló jövőképéről", olyan „iparosodás előtti, hivatásrendileg szervezett patriarkális alapzatú középosztályi társadalomról" beszél, amely burzsoá liberalizmussá „az ipari forradalom változásai folytán degenerálódott". Ha az utóbbi kifejezés túlságosan erőteljes is, az újabb empirikus vizsgálatok alátámasztják a megállapítás lényegi elemeit. Mindez az 1830 táján születő magyar nemesi liberalizmus sajátosságainak újragondolására is figyelmeztet: a „rendi" gondolatvilág ellentéteként talán túlságosan könnyedén tekintettük funkciójában, jellegében, tartalmában „polgári" liberalizmusnak azt az eszmeáramlatot, amely pedig feltehetően Magyarországon is össztársadalmi igényű értelmiségi-középosztályi társadalomkép volt, s ilyenként szolgálta a társadalmi haladást. A hosszú távú folyamatok bemutatásának az 1849-es, záró évszám szab határt. Langewiesche egyetlen nyomatékos jövőre utaló megjegyzése is éppen a liberálisokkal kapcsolatos: álláspontja szerint a liberálisok „cselekvési mintája" (Handlungsmuster) megváltozott, s a forradalmak tanulságai nyomán nem az állammal szemben állva, hanem — a változások iránt fogékonyabbá vált — államhatalommal való együttműködésre törekedtek. Bízunk abban, hogy a következő kötet a fontos változást árnyaltabban mutatja be. 1849 után valóban nem lehetett a régi módon liberálisnak lenni. Az államhatalommal való együttműködést kereső liberálisok \iherá\konzervatívokká fejlődtek, más csoportok viszont kompromisszu-