Századok – 1986

Történetirodalom - Milnyikov A. Sz.: Kul’tura csesszkogo vozrozsdenija (Ism.: Niederhauser Emil) 871/IV

872 TÖRTÉNETI IRODALOM romantika is rányomja bélyegét. Persze az egész újjászületési korszak, ezen belül is a századforduló átmeneti a mozgalom két másik szakasza közt, ezért nem fedezhető fel benne az egységes stílus, hanem különböző stílusok egymásmellettisége. Itt tér ki Milnyikov a külföldi hatások és kapcsolatok kérdésére, ezen belül természetesen az orosz hatást emeli ki. Ez a korszak meri felfedezni Jan Hust pozitív figuraként, ekkor jelennek meg az első cseh nyelvű tudományos munkák is (az addig jórészt német nyelvűek mellett). Külön alfejezetet szentel itt a szerző a Hanka-féle hamisításoknak, az állítólagos koraközépkori epikus énekeknek, amelyek hamis voltát csak az 1880-as évekre bizonyították be végképp (nem ártott volna itt Masarykra utalni, aki lezárta a vitát), de ezek a korban nem ismeretlen hamisítások (Ossian!) sorába tartozó költemények végül is a kor cseh irodalmának jeles termékei. Az 1820-as, 30-as évekkel kezdődő korszak persze az igazi fellendülése a mozgalomnak, a kor külföldi eseményei (a dekabrista felkelés, a lengyel novemberi forradalom stb.) radikalizálják a mozgalmat, s ez a kultúra terén is megmutatkozik. Most már egyértelműen a cseh nyelvű irodalom kifejlesztése a cél, a tudományos prózában is, Milnyikov itt Jungmann szerepét emeli ki, a zenében Skroup tevékenységét, Smetana alkotásai is ebben a talajban gyökereznek. A korábbi korszaktól örökölt jelenség, hogy egy ember olykor több területen is kénytelen tevékenykedni, tudós és szépíró egyszerre. Milnyikov itt ismét kitér (mint a korábbi szakaszokban) a falusi írástudók szerepére, akik kéziratos népkönyveikben irodalmi és politikai kérdéseket egyaránt érintettek. A népi műveltségnek sajátos formájáról van szó, amely összefügg a cseh társadalom viszonylag magas írás-olvasási ismeretével. A mindennapi életben, a művészetben is a biedermeier jelentős szerepét hangsúlyozza a szerző, ez a klasszicizmust mintegy miniatürizáló stílus felel meg leginkább a mozgalom kispolgári jellegének, a barokk maradványai mellett a falusi környezetben is érződik a hatása. A magaskultúrában a romantika az uralkodó, legjellegzetesebb példájának Mácha valóban világirodalmi rangú költészetét tartja. A képzőművészetben Antonín Veith, gazdag polgári mecénás szerepére utal, aki libéchovi kastélyában nemzeti panteont készül felállítani, Palackyt kérdezi meg többek között, hogy kiket kell ebbe belevenni, s az óvatos történetíró javasolja, hogy Hus vagy Komensky mellé állítsa II. Rudolf császárt is, aki Prágában tartotta székhelyét, hogy az egész elfogadhatóbb legyen. A szépirodalomban J. K. Tyl már a kritikai realizmushoz jut el, a természettudomány rangját pedig J. E. Purkyné tevékenysége szabja meg Veith nemzeti panteon-terve azonban végül nem valósul meg, a mecénás a forradalom miatt visszariad töle. Ez a fordulat nagyon jellegzetes, mert mutatja a nemzeti mozgalmon belül ekkorra már tudatosodó belső osztályellentéteket. Milnyikov munkájának egyik nagy eredménye éppen ez, hogy az egységesnek tűnő nemzeti mozgalmon belül mindvégig pontosan ki tudja tapintani az osztályok és rétegek szétválását, amit a felvilágosodás optimizmusa még eltakart. A befejezésben Milnyikov arra utal, milyen jelentős szerepet játszott ez a korszak a későbbi cseh nemzeti fejlődésben, a nemzeti öntudat kibontakozásában. Roppant igényes a vállalkozás, és úgy tűnik, Milnyikov meg is felelt a maga szabta igényeknek, valóban egységes képet adott a korszak kultúrájáról, a különböző ágakat egybefogó sajátosságokról. Természetesen nem állt módunkban minden részletre, minden tárgyalt személyiségre kitérni. Talán illetlen dolog is ilyen nagy eredménnyel szemben kritikával fellépni. Nem is az olyan tollhibákra gondolunk, hogy a 15. századi felvidéki zsoldosvezért, Jiskrát szlováknak mondja Milnyikov, holott cseh volt. Végül is nem témájához tartozik. Talán helytállóbb kritika, hogy Kollárt nem tárgyalja Milnyikov könyvében. Igaz, Kollár szlovák, de egész tevékenységével a cseh kultúrának is része (s az éppúgy szlovák P. J. Safárikot Milnyikov tárgyalja is). Nyilvánvaló egyébként, hogy tárgyaláson itt nem értendő részletes kifejtés, hiszen akkor valóban azt csinálta volna a szerző, amit eleve módszertanilag elutasít, hogy a kultúra egyes ágainak részletes bemutatását adja. Érthető, hogy egy orosz nyelven olvasó közönségnek szóló könyv a mozgalom és kultúrája szláv, ezen beiül is különösen orosz kapcsolatait kiemeli, de talán nem ártott volna a nyugati kapcsolatoknak a meglévőnél bőkezűbb tárgyalása, hiszen divatok és stílusok elsősorban innen jöttek. A kérdés elválaszthatatlan a cári Oroszország kérdésétől. Milnyikov meggyőző idézeteket hoz arról, hogy a harmadik szakaszban a mozgalom vezetői már világosan megkülönböztették a cári rendszert és az orosz népet, de tartunk attól, hogy ez a felismerés még 1848-ban sem volt olyan általános az írni-olvasni tudó szélesebb rétegekben.