Századok – 1986
Közlemények - Gonda Imre: A restauráció hatása a Habsburg Monarchia belső helyzetére és hatalmi viszonyaira 1849 után 851/IV
856 GONDA IMRE s különösen éppen a cseheknél, a kultúrnemzet eszméjéből a politikailag szervezett államnemzet eszméjébe való átcsapás, amelyet a francia forradalom óta a nemzetállam egész Európát átható elve váltott ki. A közös kultúra követelte a kor gondolkozásában kategorikusan a közös államot. Németországban és Ausztriában a polgárság felemelkedése volt az átalakulás társadalmi előfeltétele... A 19. század mindkét nagy mozgatóereje — a nacionalizmus és a liberalizmus — utóbbi mellé csatlakozott a forradalom folyamán. A demokratikus és szociális törekvések nem együttesen váltották ki az állam átalakulását, hanem sok vonatkozásban egymással szemben működtek."4 A Habsburg Monarchiának azonban a 19. században nem csupán a nemzeti és társadalmi erők ellentéte határozta meg történelmi létét és formáját, hanem a számos — ellentétes — nemzeti törekvés. Kétségtelen, hogy a nemzeti és osztálytörekvések, amellett, hogy kölcsönhatásban voltak, sokszor keresztezték egymást, s az is tagadhatatlan, hogy ebben a hol nyíltabb, hol lappangó ellentétben a polgári demokratikus — a gazdasági — erők sok vonatkozásban háttérbe szorultak a nemzetiek határozottabb előtérbe nyomulása miatt. Ez a jelenség a múlt század forradalmi válsága időszakában abban nyilvánult meg, hogy a különböző ellentétes érdekű nemzeti törekvéseknek kellett a koordinációs rendszert kialakítaniok — lehetőleg a centralisztikus és föderalisztikus elvek és módszerek alkalmazása alapján. A Habsburg Monarchia nagyhatalmi helyzetének európai szükségletet képező fenntartása mellett csak belső szerkezeti változtatások megvalósításával lett volna lehetséges az újabb válságot elodázni. A Habsburg Birodalom megtartása pedig — a nagynémet államon belül vagy kívül — Angliától Oroszországig egyaránt érdeke volt Európa nagyhatalmainak. Ennek megváltoztatásához lényegében egyik sem járult hozzá, s különösen nem nyújtott hozzá segédkezet; minden ilyen feltételezés Ausztria és a magyarság nemzetközi helyzetének téves megítélésén alapult. Ausztriára az európai nagyhatalmaknak 1848—49 után is más-más okból volt szükségük. A krími háborúig Oroszország forradalomellenes szövetségesének hitte, s ezért számított reá mindaddig, míg ki nem derült, hogy balkáni terjeszkedésének egyik legfőbb ellenlábasa, s ezért 1854 után szembe is kerülnek egymással, amidőn Ausztria majdnem Anglia és Franciaország szövetségesévé válik. Ez ugyan — Ausztria belső ellentétei miatt — nem történik meg olyan mértékben, hogy a nyugati hatalmaknak elegendő katonai és politikai segítséget jelentsen, ezért egyik hatalmi csoport sem tekintheti magához tartozónak, de teljesen el sem ejtik, amiben részben az 1855-ös, Vatikánnal kötött konkordátumnak is van némi szerepe. Az igaz, hogy a Habsburgok ugyanekkor az olasz mozgalmakkal, s ennek következtében III. Napóleon Franciaországával is szembekerülnek egy időre, míg csak 1859. július 12-én meg nem kötik a békét. Ettől kezdve Ausztria nem túl biztonságos támasza Franciaországnak — Poroszországgal szemben — egészen a Sedanban bekövetkezett francia vereségig. 4 Friedrich Prinz: Die böhmischen Länder von 1848—1914. In „Handbuch der Geschichte der böhmischen Länder. Hg. Karl Bösl Bd. III. Stuttgart 1968. 15—16.
