Századok – 1986
Tanulmányok - Kiss Z. Géza: A földesúri birtok és a parasztföld elkülönítésének történeti útja az Ormánságban. 1767–1867 51/I
A FÖLDESÚRI BIRTOK ÉS PARASZTFÖLD AZ ORMÁNSÁGBAN 1767- 1867 69 feldolgozzák. Szigorúan kimondja azt is, hogy „Semmiféle szín alatt sem lészen Szabad fejszével, vagy baltával az Erdőkben Fát szedni", hogy megelőzhetők legyenek „.. .a fatolvajságok és erdei pusztítások".4 8 Az erdőélés szükségszerű megszigorítása azonban nem azért vált katasztrofálissá, mert elsorvadt a paraszti faipar, vagy megszűnt a tüzelő- és épületfa bősége, hanem azért, mert ennek az állattartó népnek a jószágai előtt elzárta a legbiztosabb legelőket. Az ormánsági földesurak magatartásában beállott változás érlelődött már a 18. század közepe óta és bekövetkezte annak bizonyítéka, hogy a század közepére a mi uradalmaink is elérkeztek a majorsági gazdálkodás erőgyűjtő, előkészítő szakaszához, amikor a szükséges tőkekoncentráció érdekében a földesurak egyre növekvő összegeket követelnek a legelőért, rétért, szabadon bérelhető szántóért. Ettől az időtől kezdve a földesúr minden vonatkozásban érvényre juttatja azt a jogát, hogy a paraszti szolgálatnak csak az ő engedelmével, illetve a neki adott szolgálat ellenében van neiye." Ezekből az agrárpolitikai célokból következik az is, hogy a földesurak szakítani kívánnak a közös határhasználat évszázados gyakorlatával, és minden eszközt megragadnak arra, hogy kiszakítva abból a jobbágyot, maguknak az erdőből, legelőből, a lecsapolt mocsarak területéből minél nagyobb részt hódítsanak meg. A közösnek mondott határrészt évszázadokon át a jobbágyok használták, s ez annyira természetes volt az Ormánságban is, hogy a szántók, rétek gondos elhatárolására minden esetben ügyelő 1767. évi rendelet nem is foglalkozott vele. Ez az oka annak, hogy a kutató nehéz helyzetbe jut, ha meg kell határoznia a közös használatú, telken kívüli állomány mennyiségét és minőségét, a 18—19. század fordulóján élt földesurak kívánatos zsákmányát. Gondjainkat csak fokozza, hogy ebben a korban még nincs községeink határát művelési ágak szerint bemutató, tárgyilagos állami statisztika, így kénytelenek vagyunk az uradalmi levéltárak kimutatásaira támaszkodni, amelyek azonban egy-egy per sikere érdekében nemegyszer torzítják a valóságot. Elmondottuk már, hogy a sok darabból álló ormánsági legelők semmiben sem hasonlítottak megszokott legelőképünkhöz. A 19. század eleji legelőösszeírásokban rendszerint még a címben sem szerepel a „legelő" szó, hanem a valóságos helyzetnek megfelelően közlik „.. . azon Erdőknek, Földeknek, Réteknek, Legelőknek, Berkeknek" területi adatait, amelyeket „.. .a' Közönséges Helységnek Legellőül kimutattak".5 0 Korszakunk végére is csak annyi a változás, hogy a „Felszámzás" címén közlik a tiszta erdős és berkes legelők mennyiségét külön-külön rovatban.5 1 A föntebb említett 1891 holdas sellyei legelő-erdőterületéből 1085 hold volt a legelő-erdő területe és 406 hold a vizek által gyakran látogatott berek. Kereken húsz év múlva Strázsay Jánosnak egy szám nélkül közölt, de precíz kimutatása 2534 holdnak mondja az 48 Bm. L. Batthyány—Montenuovo Lt. Concept. Maculatur. 1829/1830. 4. sz. 4' Vö. Rúzsás 1964. 41. és Wellmann 1979. 103. 50 Bm. L. Batthyány—Monetenuovo Lt. 180. cs. Sellye legelőjének kimutatása. 51 Bm. Úrbéri iratok. Piskó 1860/313. Legelökimutatás.
