Századok – 1986
Álláspontok; vélemények - Bellér Béla: Miért nem ismerik tanulóink a történelmet? 420/II
452 ÁLLÁSPONTOK, VÉLEMÉNYEK 452 nyújtott történelmi információk szerves, kritikai feldolgozásához, iskolai tudásukba való beépítéséhez szükséges. Enélkül pedig a tömegkommunikációs műsorfolyamból érkező heterogén információk csak kósza felhőkként lebegnek, szétoszlanak, és nem tudják megtermékenyíteni az iskolai tananyagot. A korrekcióra várva A tanulók történelemtudásának hiányosságaiért, úgy tűnik, elsősorban a tanterv és ettől függően a tankönyvek felelősek. (A tömegkommunikáció felelőssége konkrétan nem állapítható meg.) A tanterv kiáltó ellentmondása, hogy miközben elvileg ragaszkodik a soha nem volt integrált történelemtanítás utópiájához, a gyakorlatban a tananyag kettéosztásával lemond erről. A „kis történész" mint tanítási ideál elfogadhatatlan egy általánosan képző iskola számára. Meg kell szüntetni a tananyag természetellenes kettészakítását, és új struktúra kialakításával vagy egyszerűen tanári döntés alapján helyre kell állítani a törzsanyag és a kiegészítő anyag szerves egységét. Le kell számolni azzal a történetelméleti tévedéssel is, hogy forrás = történelem. A forrásfeldolgozás kizárólagosságát a tananyaggal való sokoldalú foglalkozással kell fölváltani, nem idegenkedve az elméleti kérdések felvetésétől sem. E tekintetben a tankönyvek is alapos revízióra szorulnak. A történettanítással szemben csak olyan követelményeket szabad reálisan támasztani, amelyeknek tantárgypedagógiai, szaktudományos és egyéb feltételei biztosítva vannak. Ezzel kapcsolatban vissza kell utasítani minden doktrinérséget, akár a Tudomány, akár a Hivatal mezében jelentkezik is az. Meg kell szüntetni a rendes tanórák futószalagszerű hajszoltságát és a fakultációs órák üresjáratait. Nem a „hagyományos" tudás, hanem a hagyományos (és nem hagyományos) tudatlanság ellen kell fölvenni a harcot. Minden .tudást értékelni kell a maga érvényességi körén belül. A „hagyományos" tudás elleni harc a félműveltség, illetőleg a teljes tudatlanság előtt nyit kaput. Ezeknek az ellentmondásoknak feloldására jó alkalmat kínál az 1985/86. tanévben megkezdődő tanterv- és tankönyvmódosítás. Ez lényegét és terjedelmét tekintve az 1978-as reform reformja. Hogy mégsem így, hanem — a Karolingreneszánszból kölcsönzött szakkifejezéssel — szerényen csupán „correctio"-nak nevezzük, ennek oka egyrészt a reform időbeli közelsége, másrészt a reform szó hitelvesztése, disszonáns csengése pedagógus fülekben. Hogy a korrekció jobb lesze,mint volt a reform, azt persze nem tudhatjuk. De hinnünk kell benne, mert pedagógiai optimizmusunknak egyszerűen nincsen más forrása. Jouvenel írta: Amikor minden jól megy, az optimizmus luxus, amikor minden rosszul — szükségszerűség. Ilyen szükségszerű helyzetben van ma a pedagógia és a történettanítás minden aggódó híve, aki tudja, hogy a reformnak még lehet korrekciója, de a korrekciónak már nincsen, nem lehet reformja.
