Századok – 1986
Álláspontok; vélemények - Bellér Béla: Miért nem ismerik tanulóink a történelmet? 420/II
438 ÁLLÁSPONTOK, VÉLEMÉNYEK 438 ismeretelméleti, tanuláslélektani elgondolás nyer körvonalazást, amellyel szembe kell néznünk. Ennek lényege „mindenféle lecketanítás", „a legszélesebb értelemben vett tényanyag betanítás" ab ovo elutasítása. De szükséges és lehetséges-e ez akár csak a történelemtanításban is? Nincs-e szükség a történelemben is évszámok, helynevek, személynevek, szakkifejezések, meghatározások, körülírások, összefüggő szövegek, idézetek akár memorizáló megtanítására? Éppen az emlékezet lenne az az egyetlen lelki képesség, amelynek fejlesztéséről a történelem, a „testis temporum" és a „magistra vitae" (Cicero: De oratore 2 .9) lemond éppen akkor, amikor az iskolai amnézis már olyan méreteket ölt, hogy a magyar nyelv- és irodalomból felvételizők nagy része nem tudja folytatni Vörösmarty Szózatának „Vagyjőni fog, hajőni kell..." sorát?44 Ilyen körülmények közt legalábbis időszerűtlen a lecketanulás elleni propaganda. De lássuk a kérdés mélyebb vetületét! Az ismeret valóban eszköze a megismerő tevékenységnek, út az elérendő célhoz. Ez azonban semmiképpen sem jelentheti azt, hogy használat után mint fölösleges limlomot el kell dobni, avagy a megtett útra már nem szabad visszaemlékezni. Eszköz és megismerés, út és cél dialektikus viszonyban vannak egymással, és mint ilyenek elválaszthatatlanok, sőt szerepet is cserélhetnek. E kettő — bár nem egyenlő súllyal — csak egymáshoz való vonatkozásban létezik. De ettől függetlenül is veszedelmesnek vagy legalábbis félreérthetőnek tartjuk azt a felhívást, amely olyan iskolai foglalkozásra toboroz, amelyen a „szó hagyományos értelmében" semmit sem kell megtanulni. Nem a „hagyományos" és a korszerű tudás, hanem egyszerűen a tudás és a tudatlanság szembeállítására van szükség! De vessünk egy pillantást arra a diákálomnak tűnő oktatási formára, amelyben „hagyományos módon" semmit sem kell megtanulni, vagyis a fakultatív történelemtanítás keretében folyó forráselemzésre. Egyesek ebben látják az önálló megismerés legalkalmatosabb eszközét, amire minden tanulót meg kell tanítani, még az alaptanórákon. Szerintük a forráselemzés, söt a forráskritika nem ismer életkorbeli akadályokat. Mindenkit meg lehet rá tanítani, habár még kidolgozott pedagógiai módszere sincs. Ehelyett nagyvonalúan a történettudomány metodikáját használja. Az eredmény minden fokon egyszerűen csodálatos. „Kísérleti osztályainkban a tanulók — olvassuk az egyik elragadtatott jelentést — már tízéves kortól (!) kezdve a tárgyi és írásos forrásokkal ismerkednek meg, azokat megfelelő előkészítés után önállóan elemzik; maguk olvassák ki tehát az egyes korok törvényeit és sajátosságait a dokumentumokból, a demográfiai mutatókból, a civilizációs szintet ábrázoló térképekről, a gazdasági helyzetet ábrázoló diagramokból."4 5 És ezek a tizenévesek, akik nem mesékből, mondákból, történelmi elbeszélésekből vagy regényekből, hanem hiteles forrásokból ismerik meg a történelmet, nem földöntúli csodalények, nem ET-k, hanem teljesen normális gyermekek. Semmi közük az Ambrus Zoltán Nagyvárosi képek c. tollrajzaiban idézett Oberlánder-szatírához, amelyben tudvalevőleg úgy 44 Pásztor Emil: „Vagyjőni fog, hajőni kell. . ." Magyar Nemzet 1985. júl. 17, 6. 45 Balázs Györgyné: Kísérlet az integrált történelem és társadalomismeret tantárgy kialakítására. — Történelemtanítás — személyiségfejlesztés. 105.
