Századok – 1986
Álláspontok; vélemények - Beke Kata: Iskola és történelem 402/II
ÁLLÁSPONTOK, VÉLEMÉNYEK 403 Csakhogy a magyar iskolák esetében semmilyen vonatkozásban nem lehet szó sem az iskola sajátos természetének tudomásul vételéről, sem egyenrangú partnerkapcsolatról. Oktatásügyünk struktúrája egy bonyolult, áttételes és ellentmodásos hivatali hierarchia legalsó fokára utasítja a tanító-nevelő munka gyakorlatát. A döntések a Hivatal — a minisztérium, illetve a helyi tanácsi apparátus — szféráiban történnek, az iskola feladata csupán a végrehajtás, s az esetek többségében a természetétől idegen, annak ellentmondó utasításoknak kell megfelelnie. Úgy tűnik, mintha a Hivatal nem tudna mit kezdeni egy olyan intézménnyel, ahol a munka tényleges eredménye soha föl nem mérhető. Ahol mindenki a maga megismételhetetlen módján végzi a csak látszólag ugyanazt. Ahol a munka tárgya maga az eleven ember, változó és fejlődő állapotában, ezerféle egyedi változatban. Ahol a napi nehézségek sohasem láthatók előre, s rutinfeladat a rögtönzés. Csak azt teheti, amit tesz, önnön természete szerint: egy alacsonyrendű hivatalnak ítéli a neki alávetett iskolát, s csak annyit vesz belőle tudomásul, amennyi adatokkal és aktákkal mérhető; s az iskolától is adatokat és aktákat követel, teljesítményét mérlegelendő. Az alávetett iskola pedig védekezésre, szakadtalan önigazolásra, adatszolgáltatásra és papírtermelésre kényszerül, ám ami ott fölösleges — sőt: káros, mert a tanító-nevelő munkától von el időt és erőt — az a Hivatal íróasztalain azonnal egy munkafolyamat nyersanyagává lényegül át. Az iskolairányító bürokrácia szükségképpen kontraszelektál, hiszen az, ami az iskolában a legfontosabb — az órák színvonala, az órák hangulata, tanárok és diákok személyes kapcsolata — egyszerűen nem adminisztrálható, nem mérhető, nehezen értékelhető. Az alávetett iskola azonban a Hivatal szemléletéhez kénytelen igazodni, s mert tökéletesen adminisztrálni sokkal könnyebb, mint embert formálni, maga is hajlamos lesz arra, hogy komolyan vegye a rubrikákat és statisztikákat, s ne munkája nem-adminisztrálható lényegére koncentráljon: hiszen nem az utóbbi, hanem az előbbi szerint ítéltetik meg. Az iskola természetét nem ismerő hivatalnok számára például a bukás a tanár kudarcának, kötelességmulasztásának, ha nem vétségének szinonimája; a bukások csökkenő száma pedig a színvonal emelkedését bizonyítja — noha valójában az ellenkezője igaz. A Hivatal számára a kis- és nagydiák nem gondolkodni, dönteni, tévedéseiből tanulni képes emberi lény, akit a megtapasztalt siker és kudarc is nevel, hanem passzív objektuma a tanítás-nevelés folyamatának; a tanár — a hivatalos frazeológia szerint: a beosztott tanúr — pedig elsősorban megfegyelmezendő hivatalnok. S mert a Hivatal immár évtizedek óta a bukások statisztikai adataival is mérhetőnek véli az iskola teljesítményét, a leginkább kiszolgáltatott — és meghatározójelentőségű — általános iskolából immár évtizedek óta írni, olvasni, helyesen írni, értelmesen beszélni sem feltétlenül tudó, a világban alapfokon sem feltétlenül tájékozódni képes évjáratok kerülnek ki, s nivellálják lefelé a középfokú és a felsőoktatást, a társadalom egészét. És teljesen mindegy, hogy mindezek közben milyen szépen csillognak a statisztikák, mint ahogy az is teljesen mindegy, hogy a dolgozatok tantárgyanként és évenként összesített osztályzat-átlagából milyen nagy-12*
