Századok – 1986
Közlemények - Tokaji András: Polgári és munkás dalosmozgalom Magyarországon (1868–1948) 345/II
DALOSMOZGALOM MAGYARORSZÁGON 1868 -1948 KÖZÖTT 379 egyaránt). Kezdetben a szövetség vezetősége a taglétszám gyarapítása és a szervezet stabilizálása érdekében bizonyos ideológiai és szervezeti taktikai engedményekre kényszerült. Később azonban arra a magabiztos álláspontra helyezkedett, hogy nem a létszám a legfontosabb, hanem a szervezet elvi egysége, homogeneitása, mert ez erejének a támasza. Ez a princípium vezette a szereplési alkalmak és a kompozíciók (a repertoárok) éles szétválasztásában, és természetes, hogy e folyamat a proletkultos tendenciákat erősítette. Harc volt ez és versengés: az öntudatos dalos egyszerre akarta kiverekedni magának az élethez és a művelődéshez való jogokat, és demonstrálni, hogy a maga erejéből is képes elérni, sőt túlszárnyalni a polgár teljesítményét. Egyfelől a polgári kultúra (kissé felszínes) elutasítását látjuk, másfelől a saját értékek féltékeny őrzését (hogy a polgár ne „profitálhasson" azokból). Ezzel szemben a polgári dalosmozgalom stratégiája ideológiai síkon a hegemón helyzet védelme volt, egyébként viszont nyitva állott a munkásdalos — pontosabban annak személye — előtt. (Csak relatíve persze, mert a vezetőségbe már nem választottak be munkásokat.2 1 ') A hegemónia védelmezése azonban feltételezte a munkásdalárdák állandó zaklatását, üldözését is, és ebben gyakran nem is a hatóságok jártak elöl, hanem a polgári dalosszövetség (munkásdalosok és -dalárdák elcsábítása, betiltása, dalosünnepeik akadályozása stb.). A polgáriak magatartása a munkás dalosmozgalom vonalvezetését még jobban megkeményítette, ami viszont — mivel a sakkhúzások rendszerint a színfalak mögött történtek — a polgáriak többségéből bizonyos értetlenséget és viszontelzárkózást váltott ki („a polgári dalosszövetség tagja csak polgári dalárdában énekelhet"). Látnunk kell azonban, hogy bármennyire telve volt is ez az elkülönülés objektíve teleologikus tartalmakkal, ugyancsak objektíve megszüntetlen elkülönülés is volt, és ennél fogva egy sor olyan tendenciát is magában rejtett, amely a későbbi, új típusú integrációt is megnehezítette. E helyzet — mely maga is objektíve adott volt — legelőször is amiatt volt problematikus, mert a szektás vonalvezetés az elkülönülést nem tudta (és nem is akarta) a politikára és az ideológiára korlátozni, s ezáltal önmagát is megfosztotta az értékek egy jelentős körétől. Másrészt pedig a kitaszítottsági helyzetnek az elzárkózásba való átemelése azt a perspektívát is magában rejtette, melyben a tulajdonképpeni cél önmaga „diametrális" ellentétébe fordul át. Ha ugyanis a munkásság egyes — esetleg a leghangadóbb — körei, a régebbi elnyomó osztályokkal szemben saját magukat nevezik ki az eljövendő társadalom egyedüli gazdasági, jogi, erkölcsi, kulturális stb. letéteményeseinek, ismét csak megsértik azt a marxi elvet, amely a társadalmi haladást csakis az egész rendszer bázisán tudja elképzelni. Feltehető, hogy ezen a ponton a munkás dalosszövetség az SZDP által képviselt politikai vonaltól balrább helyezkedett el. 211 A polgári dalosszövetség 1936-os szombathelyi dalosversenyén kipattant botrány során a polgáriak közül néhányan részben éppen abban látták a hibák okát, hogy nem voltak a vezetőségben munkások. „Bizonyos, hogy öntudatos munkás nem is lesz!" — fűzte hozzá a Népszava. (Tovább zajlik a polgári dalosszövetség botránya- Népszava, 1936. aug. 9.)
