Századok – 1986
Közlemények - Tokaji András: Polgári és munkás dalosmozgalom Magyarországon (1868–1948) 345/II
DALOSMOZGALOM MAGYARORSZÁGON 1868 -1948 KÖZÖTT 377 Összefoglalás I. A munkáskórusok korántsem úgy jöttek létre, hogy valamilyen osztály- vagy elit-tudatból elkülönültek volna, hanem úgy, hogy a felső rétegek — miként azt a társadalmi élet egészében is látjuk — magukra hagyták őket. Bemutattuk, hogy ez egy „fentről — lefelé" haladó folyamatban valósult meg, melyet a középrétegek is megszenvedtek, de kétségtelen, hogy a legfájóbban a legkiszolgáltatottabbakat, a munkásokat sújtotta. A kitaszított munkás számára a munkáskórus ebben a stádiumban még nem az osztályharc stratégiai ,.hídfőállásainak" az egyike volt, hanem kényszerű gettó, melyben le kellett mondania a társadalom műveltebbjeinek részvételéről. A munkás itt nem hős volt, hanem áldozat, miként közössége sem választott volt, hanem az a közösség, amely neki kijutott. Mégis: a társadalom egészének vonatkozásában — legalábbis a munkás számára — már akkor is vonzó közeg volt. A munkás kultúregyesület a tulajdonnal, háztartással nem rendelkező bérmunkást a vele ellenséges közegben a hasonsorsúak munkahelyen kívüli közösségébe vonta, mely otthon-pótló menedékké vált, segítséggé a lét elviseléséhez. Az első időszak munkás kórusdalai, a „munkáshimnuszok" és társai, még korántsem voltak harcosak, inkább csak a kétkezi munka becsületét zengték, és vigaszt nyújtottak. A munkáskórusnak ez az otthon-jellege később is megmaradt, és ezért nem helytálló az a heroizáló beállítás, amely szerint ezek a közösségek jobbára politikai fedőszervek voltak. Úgy gondolom, csak ezt követően kezdett tudatosulni, hogy a hátrányos helyzet az osztályhelyzetből fakad. Ezzel együtt azonban a szembenállás ténye is kézzelfoghatóvá vált, ami új helyzetet teremtett. Egyrészt visszahatott a polgári társaság érzékelésére: a munkás egyre kevésbé tudta jól érezni magát a polgárok társaságában.20 8 Másrészt új perspektívába állította a hátrányos helyzet megoldására irányuló erőfeszítéseket. Máshol, így pl. Németországban, felmerült annak is a lehetősége, hogy a munkásság nyílt politikával terjessze ki és erősítse meg hatalmi befolyását. A munkásosztály azonban itt is, ott is meglehetősen gyenge volt; mozgalma a Simmel által „korai szervezeti szakasznak" nevezett stádiumában volt. Erőt kellett tehát gyűjteni, és úgy látszik, hogy erre csak egy zárt stratégiában nyílt mód. Az erőgyűjtés eszközei a munkás dalosmozgalomban a következők voltak: a szervezett munkásmozgalmon belüli kapcsolatok kitágítása (az országos szövetségeken keresztül a nemzetközi dalosszövetségig), ezzel párhuzamosan a centrális 208 Ugyanaz a folyamat, amely a polgári osztályt kitermelte, ültette el a munkásságban is a szuverén módon vállalt, egyenlő partnerségen alapuló közösségiség iránti igényt. És végül éppen a polgárságnak ezen eszményhez való hűtlensége volt az, amely a munkásságot a konszenzus felmondására késztette. Mint Schulhof irta, Németországban 1870 után „egy egészen új nemzedék nőtt fel, amely önérzetesen tiltakozott a munkaadók megalázó bánásmódja ellen, akik nem láttak bennük egyebet, mint a szolgálatukra termett lényeket. A munkások régi tegezése megszűnt, a munkások polgároknak tekintették magukat, akiknek éppannyi a joguk, mint munkaadóiknak." (62—63.)
