Századok – 1986

Történetirodalom - Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai (Ism.: P. Gábor Mózes) 174/I

174 TÖRTÉNETI IRODALOM mert februárban elképzelhetetlennek tartott zivatart stb.) Je. P. Lvova a mai bolgár képzőművészetben sok hasonló vonást lát a szovjettel, kiemeli a történeti érdeklődést, amely középkori egyházi témák feléledését is jelenti (keresztrefeszítés, Piéta stb.) N. N. Ponomarjova az 1960-as évektől vizsgálja bolgár drámák szinreállítását szovjet színházakban (és fordítva, szovjet darabok bulgáriai bemutatását). A jellegükben is különböző, hol részletkérdéseket alapos forráskutatással kidolgozó, hol nagyobb kérdésköröket üj szempontból felvető tanulmányok egészükben sok hasznos új ismeretet közölnek, így jól oldották meg a jubileum megünneplését. Niederhauser Emil MORA VCS1K GYULA AZ ÁPRÁD-KORI MAGYAR TÖRTÉNET BIZÁNCI FORRÁSAI Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 364 1. Nemzetközileg elismert bizantinológusunk kutatásainak a középpontjában mindvégig a magyar— bizánci kapcsolatok álltak. Az ő józan pragmatizmusának köszönheti a magyar történettudomány, hogy történelmünk bizánci forrásai legnagyobbrészt tisztázottak. Lehetséges, hogy ennek áraként szegényebbek lettünk Bizánc belső viszonyainak a vizsgálatával (Moravcsik professzor vajon milyen kísértést érezhetett erre?), alapvető munkássága azonban így is hozzájárult a bizánci hagyomány nagyraértékeléséhez és történeti szemléletünk módosulásához. Több mint ötven évvel ezelőtt jelent meg Moravcsik Gyula kutatásainak első összefoglalása, A magyar történet bizánci forrásai (A Magyar Történettudomány Kézikönyve 1.6/b, Bp. 1934), mely az addig fölkutatott, magyar vonatkozású kéziratok kiadásait, fordításait, a rájuk vonatozó irodalmat ismerteti. Mivel bizánci megítélés szerint a magyarság a türk népek közé tartozik, ezt a munkáját Moravcsik továbbfejlesztette a török népek egész körére vonatkozó bizánci forrásrészletek és az újabb kutatások eredményeinek az ismertetésévé. E kétkötetes fő műve németül jelent meg Byzantinoturcica címen (Bp. 1942—1943, 2. átdolgozott kiadás: Berlin 1958). Legutóbbi, posztumusz kiadásban megjelent művében pedig nemcsak kiegészíti korábbi munkáit, hanem meg is szólaltatja görög eredetiben és magyar fordításukban az Árpád-korra vonatkozó bizánci forrásrészleteket. A szűkebb értelemben vett történetírás (monográfiák, krónikák, hagiográfiák) mellett szerepelnek e gyűjteményben beszédek, levelek, alkalmi költemények, föliratok, oklevelek, rendeletek stb., melyek friss színekkel, életszerűen mutatják be magát a bizánci világot is. És e bizonyára nemcsak szaktudósoknak készült kötetnek éppen ez adja egyik legfőbb értékét. Moravcsik Gyula 1972. decemberi elhunytával utolsó műve ugyan befejezetlen maradt, de tanítványai, hagyatékának gondozói, a szerző szellemében igyekeztek pótolni a hiányokat. Ritoók Zsigmond készítette el a hiányzó fordításokat, végezte a szükséges stiláris simításokat és a görög szövegek javítását. Nagyobbrészt Kapitánffy István munkája a szövegekhez írt magyarázó jegyzetek kiegészítése, valamint a teljes nyomdai előkészítés és korrektúra. Sajnos, a görög nevek átírása a hagyatékban sem volt egységes, ezért vitatható, hogy a szerző iránti tiszteletből a szövegek gondozóinak érdemes volt-e visszanyúlniuk Moravcsik ötvenéves, említett művéhez, pontosabban A magyar történet bizánci forrásai-ban követett írásmódhoz. Előrelépésnek csak azt tekinthetnénk, ha az ó- és újgörög nevek átírásához hasonlóan a középgörög neveket is következetesen közelíteni tudnánk tényleges ejtésükhöz. Az már fordítási kérdés, hogy bizonyos, magyar gyakorlatban közismert nevek miért nem szerepelnek meghonosodott alakjukban. Hányan tudják pl. azt, hogy a konstantinápolyi Ioánnesz Pródromosz monostort (321.) Keresztelő szt. Jánosról nevezték el, akit a bizánci rítusban gyakran Előhírnöknek híVnak? Teológiai problémát okoz, ha Istenanyának fordítjuk а nfftrip xoö 9eoö vagy âeotôkoç (Istenszülő) szavakat (pl. 75, 80, 191.), mert ez új személlyel bővítené a Szentháromságot. Használható lenne viszont az