Századok – 1986

Történetirodalom - Erdélyi István: Az avarság és kelet a régészeti források tükrében (Ism.: U. Kőhalmi Katalin) 163/I

TÖRTÉNETI IRODALOM ERDÉLYI ISTVÁN AZ AVARSÁG ÉS KELET A RÉGÉSZETI FORRÁSOK TÜKRÉBEN Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 253 I. + 98 ábra. Az avarokkal, a magyar honfoglalást megelőző utolsó nagy Kárpát-medencei nomád birodalom népével kapcsolatos kérdések már régóta foglalkoztatják mind a magyar kutatókat, mind a közvéleményt. Kik voltak az avarok? Honnan jöttek? Kiktől erednek? Milyen nyelv(ek)en beszéltek? S végül, mi közük volt a honfoglaló magyarokhoz? Bár az utolsó évtizedek régészeti feltárásai és az avar történelemre vonatkozó forráskritikai munkálatok fényében már kevesebb titok lengi körül az avarokat, de a rájuk vonatkozó kérdések száma ezáltal nemhogy csökkent, inkább növekedett: miként egy tárgyhoz közeledve egyre több részlet válik kivehetővé, akként vetődnek fel újabb és újabb problémák, párhuzamosan azzal, ahogyan tisztul az avarság történelmi képe, és gyarapodnak ismereteink a kortárs sztyeppei birodalmakról és népeikről. A régészeti feltárások alapján ma már szinte biztosra vehető, hogy az avarság Kárpát-medencei történelme folyamán legalább kétszer, esetleg háromszor is kapott népi utánpótlást keletről. Az a körülmény, hogy az újabb és újabb betelepülő hullámokat anyagi kultúrájuk földbe temetett maradékai alapján különítették el, azt bizonyítja, hogy eltérő volt az őket alkotó népesség. Sőt, ismerve azt a törvényszerű folyamatot, ahogyan a sikeres sztyeppei törzsekhez, törzsszövetségekhez szinte lavinaszerűen csatlakoznak — önként vagy kénytetve — újabb és újabb népileg, nyelvileg teljesen eltérő törzsek, biztosra vehetjük, hogy az avarság egyes betelepülő hullámai önmagukban sem voltak egységesek, s így a népi és kulturális mozaik — a betelepedett szláv törzseket is beleszámítva — egyre szövevényesebb lett, felderítése pedig egyre nehezebb. Ebben a népi mozaikban részt vehettek török és mongol nyelvű törzsek is, de lehettek többek között ugor vagy akár szamojéd elemek is, hiszen az a régóta ható és szinte kiirthatatlannak bizonyuló prekoncepció, amely minden sztyeppei népben törököket, esetleg mongolokat látott, alaptalannak bizonyult. Tekintettel arra, hogy a birodalom összeomlását túlélő avarság egy része megélte a magyar honfoglalást, az avarságra vonatkozó ismeretek, ahogyan azt a tárgyalt mű szerzője is hangsúlyozza, kétségtelenül lényeges elemei a magyar etnogenezis kutatásának, függetlenül a kettős honfoglalás hipotézisének elfogadásától vagy elvetésétől. Az avarság összetételére, az egyes alkotóelemek származására, eredeti kultúrájára vonatkozó híradásokat az írott forrásoktól alig várhatunk, ezért fokozott a régészet jelentősége e kérdések tisztázásában. Erdélyi István a tárgyalt műben nagyarányú kísérletet tesz arra, hogy szisztematikusan végigvizsgálva az avarokhoz kapcsolódó dél-oroszországi, dél-szibériai és közép-ázsiai leletegyütteseket, módszeresen határozza meg az összefüggéseket — és össze nem függéseket — a Kárpát-medencei anyaggal, szemben az eddigi gyakorlattal, amelyik tetszőlegesen kiragadott tárgyakat vetett össze keleti párhuzamokkal. A szerzőtől véghezvitt módszeres kutatások több szempontból is nagy jelentőségűek: 1) megismerteti az érdekelt magyar szakmai közönséget olyan leletegyüttesekkel, amelyek eddig nem, vagy rosszul voltak publikálva, esetleg hozzáférhetetlen helyen jelentek meg. Egyes, az együttesből kiragadott darabjaikra azonban gyakran hivatkoznak a szakirodalomban; 2) megállapítja — több-kevesebb biztonsággal —, hogy a Kárpát-medencei avarok hagyatékában mely tárgyak, rítusok, eljárásmódok stb. származtathatók dél-oroszországi vagy Volga vidéki, melyek délszibériai és melyek belső-ázsiai népelemektől;