Századok – 1986
Történetirodalom - A magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században (Ism.: Bán Judit) 1148/V–VI
1149 TÖRTÉNETI IRODALOM Benda Kálmán, aki egyúttal a kötet lektora „A művelődés helyzete Magyarországon a XVII—XVIII. században" cimmel tartotta előadását. Ebben összefoglalja a témára vonatkozó eddigi kutatási eredményeket, számba veszi a legfontosabb művelődési és tudományos intézményeket, nem felejtkezve meg a 15—16. századi előzményekről. Kiemeli, hogy mig a Habsburg-uralkodók a birodalom területén hat egyetemet alapítottak, addig Magyarországon az egyetem érseki alapítás eredményeként jött létre. A 17. század második felében elkezdődött egy folyamat, amelynek eredményeként a tudományos élet centruma az egyetemekről az akadémiákra helyeződött át. A szerző az alapítások sorrendjében felsorolja az európai akadémiákat, hangsúlyozva, hogy mindegyiket az adott ország uralkodója alapította. Ugyanebből a korból magyarországi viszonylatban csak kezdeményezéseket ismerünk. Végül a sokszor hányatott életű egyházi jellegű főiskolákkal ismerteti meg az olvasót. Benda Kálmán tehát a „magárahagyatottság" tényét emeli ki a magyarországi tudományos és kulturális élettel kapcsolatban. Ifj. Barta János Benda Kálmán előadását egészítette ki néhány gondolattal. A szerző helytelennek tartja az állami támogatás szerepének túlbecsülését a tudományos és művelődési intézmények megalapításában, ill. működtetésében. A porosz példán bizonyítja be, milyen torzulásokat eredményezhet az uralkodó nagymérvű beavatkozása a tudományos életbe. A szerző elismeri, hogy a Tudományos Akadémia alapításának elmaradásában valóban az udvart terheli a felelősség, azonban úgy véli „az 1780-as évek vége előtt a magyar társadalom aligha tudott volna megfelelni az intézmény működtetéséből származó követelményeknek". Állítását az 1766-os társaságalapítást ösztönző decrétum és az 1770-es uralkodói rendelet hazai fogadtatásával igazolja. Végül megállapítja, hogy az ország művelődési viszonyai uralkodói segítség nélkül is a fejlődése által kijelölt helyen maradtak. Vörös Károly hozzászólásában arra a kérdésre keresi a választ, vajon miért „nem tudta magát folyamatosan felszínen tartani" egyetlen Pázmány Péteréhez hasonló intézmény hazánkban 1635-ig. A szerző feltevése szerint Magyarországon a 17. század közepéig nem volt meg az igény felsőfokú oktatási intézmény létrehozására, pontosabban az igény nem olyan mértékben jelentkezett, hogy eredményeként egy jól működő egyetemet tudott volna a társadalom működtetni. Hopp Lajos azt írja hozzászólásában, hogy érdemes lenne az erdélyi fejedelmi udvart, mint az értelmiség bázisát tüzetes vizsgálat tárgyává tenni. A rövid eszmefuttatás során felsorolja, kik azok a személyek, akikre ezen vizsgálat során koncentrálni kellene. Péter Katalin „Az értelmiség és a XVII. század közepének politikai mozgalmai" című tanulmányának első részében azt vizsgálja, vajon lehet-e egyáltalán a 17. században értelmiségről, mint társadalmi rétegről beszélni. Példák sorával bizonyítja, mennyire nehéz közös ismérvekkel meghatározni az értelmiségi tevékenységet végzők rétegét. Végül gondolatmenetét azzal a frappáns megoldással zárja, hogy a 16—17. században Magyarországon „értelmiség nincs,-csak értelmiségiek". írása második felében az értelmiségiek politikai tevékenységét veszi szemügyre. Megállapítja, hogy a 17. század közepén a főurak szolgálatában álló jogászok kezdtek fontos szerepet játszani a politikai életben. Szakály Ferenc „Hódoltsági értelmiség a 17. század második felében" címmel tartotta meg a konferencián előadását. A szerző ezáltal olyan témához nyúlt, amelyet mindeddig alaposan nem kutattak. Jól áttekinthető, fejezetekre tagolt írásában a török hódoltságban működő, különböző státusú magyar értelmiségieket mutatja be. Elsőként felekezeti hovatartozásuk szerint a papokat és az iskolamestereket, majd a nótáriusokat, végül pedig a paraszttársadalom „értelmiségi" elemeit. Szakály Ferenc minden fejezetben megvizsgálja a szóban forgó szellemi foglalkozású réteg hódoltságbeli lélekszámát, származását, iskolai végzettségét (képzettségét), a társadalommal való kapcsolatát és a működési helyén élő szűkebb közösségre gyakorolt hatását. A szerző minden esetben utal azokra a forrásokra, amelyeket az éppen vizsgált értelmiségiek tanulmányozásához felhasznált. Érdekes, feltétlenül további kutatásokat igénylő témával ismerteti meg az olvasót Ágoston Gábor hozzászólása. Míg Szakály Ferenc a hódoltságban működő magyarországi értelmiséget, addig Ágoston Gábor „Az oszmán birodalom 16—18. századi értelmiségé"-t teszi vizsgálata tárgyává. A szerző megállapítja, hogy a magyarországihoz hasonlóan az oszmán birodalom értelmiségét is rendkívül nehéz pontosan meghatározni. A vázlatos írás röviden bemutatja a birodalom iskolahálózatának legjellemzőbb sajátosságait, megismertet az értelmiségi tevékenységet végzők legjellemzőbb típusaival.
