Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1106 VITA felerősödött a tendencia: a földesurak egy része (elsősorban azok, akik meghatározó szerepet töltöttek be a megye vagy az országrész életében) a vérhatalommal járó terheket igyekezett a megyékre áthárítani — ezekről azonban egy szót sem lehet olvasni Kállay könyvében. Ugyanezen érem másik oldalát az jelentette, hogy a földesurak jó része a kisebb bűncselekmények megítélését átengedte a mezővárosok, de gyakran még a nagyobb települések elöljáróságának is (elsősorban a kisebb lopások, istenkáromlás és szitkozódás, nemi büntettek, szóbeli becsületsértés és testi sértés, verekedés esetében). Igaz — ezekről a szerző is ír néhány oldalt (75—80.), de sorra halmozza egymásra — minden judicium nélkül — az adatokat és azt sem mutatja be, hogy mennyire volt általános ez a falusi-mezővárosi bíráskodás, ez a gyakorlat miképpen változott akkor, midőn a képzett jegyzők már elfoglalták helyüket a falusi igazgatásban. Én magam több falusi „Fekete Könyv"-et áttanulmányozhattam, ezek az ítélkezési jegyzőkönyvek azt tanúsítják, hogy az ország jó néhány településén a bíró (néhány esküdt és a jegyző közreműködésével) rendszeresen ítélkezett az egymás hajába kapó vagy riválisukat szidalmazó asszonyok, a jószágot figyelmetlenségből vagy szándékkal tilosba hajtó legények, a csendháborítók, az apróbb kártevések és tolvajságok, illetve garázdálkodások, verekedések elkövetői fölött.22 Mikortól erősödött meg ez a tendencia? Hiszen a földesúrnak is érdeke volt, hogy az úriszéket ne terhelje bagatell feladatokkal, és birtoka jövedelmének minél kisebb részét kelljen igazságszolgáltatási teendők ellátására költeni — de erre a kérdésre sem kap választ az olvasó Kállay monográfiájában. Kállay könyvének történészi értékelését néhány módszertani megjegyzéssel kell zárnom. Az első: amit eddig az úriszékekkel kapcsolatban megállapított a magyar történet-, illetve jogtörténettudomány, az megítélésem szerint csupán adalék (beleértve ezt a bírált monográfiát is), amelyet jól vagy rosszul hasznosítani tud majd az, aki a teljes fejlődési trend megrajzolására adja a fejét. A feladat végrehajtójának azonban két nagy munkát feltetlenül el kell végeznie: fel kell mindenekelőtt dolgoznia az Országos Levéltárban, a központi dikasztériumok archívumában őrzött teljes úriszéki iratanyagot. Kormányzati rendelkezések is előírtak fontos változtatásokat, talán elég, ha itt a tortúra eltörlésére (és a „szelíd tortúra" üldözésére) valamint a fellebbezési jog megadására (1791: 43. tc.) utalok, mert ezek kiadása után szükségszerűen megváltozott — hol gyorsabban, hol vontatottan — az egész országban az úriszékek ítélkezési gyakorlata. E folyamatot azonban csak a forrásnál (a helytartótanácsi levéltár iratainál) lehet jól megfogni. A másik: fel kell dolgozni néhány nagyobb, jelentősebb úriszék teljes 18—19. századi történetét is, mert gyakran helyi körülmények is hatással lehettek (voltak is!) az ítélkezési praxisra: a közbiztonság időszakos, nagyarányú megromlása idején (amikor az uradalmak tisztjei úgy érezték, hogy tömeges elrettentő példát kell statuálni) — vagy esetleg humánus megfontolások is érvényesültek az 22 Évszázadokon át. Tolna megye történetének Olvasókönyve, I. k. (Szekszárd, 1978, 552 old.) A madocsai „ítéletek Könyvé"-nek 1790. júniusi oldalát lásd itt a II 1-16. sz. fotokópián, a 273. old. előtt.
