Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1104 VITA egyeseknek mi volt a büntetése. Nem lett volna jobb, ha a szerző — a helytartótanácsi levéltár anyagában — legalább negyedszázados „metszetekben" megvizsgálja azt a több ezer tabellát és perkivonatot, amelyet az uradalmak 1757-től kezdve felterjesztettek? De jobb lett volna, sőt — a 18—19. századi úriszéki bíráskodást e források feldolgozása nélkül lehetetlen is hűen, történeti fejlődésében bemutatni! Már csak azért sem, mert ha a kutató — más témákhoz keresve konkrét adatokat a családi levéltárakban — belebotlik úriszéki adatokba is, ezek mechanikus összegezése még nem ad reális országos képet. Kállay például könyvében 133 oldalon hivatkozik a Sopron megyében fekvő Eszterházy-uradalmak valamelyikének úriszéki gyakorlatára. De hát a 18. század hetvenes éveinek első felében Kabold, Keresztúr, Kismarton, Lakompak, Fraknó, Pecsenyéd, Szarvkő uradalmi börtöneiben félévenként összesen csak 10—11 rab „fordult meg" (a legkevesebb 4, a legtöbb pedig 17 volt egy-egy szemeszterben), ugyanakkor a helytartótanácsnál tanulmányozható tabellák szerint 14 jelentős bihari domínium (Adorján, Bél, Belényes, Derecske, Diószeg, Élesd, Keresztszeg, Micske, nagyváradi püspöki-kamarai és káptalani uradalom, Sólyomkő, Székelyhíd, Vaskoh) börtöneiben félévenként átlagosan 230—235 rabot őriztek. (Legkevesebbet — egyetlen szemeszterben, 1773. II. félévében — 177-et; a legtöbbet pedig egy évvel később, 1774. II. félévében, 271-et.) Nem kellene ezeket a bihari adatokat is feldolgoznia annak a történésznek, aki az úriszéki bíráskodás másfél százados történetét, ennek alapvető kérdéseit kívánja az olvasóknak bemutatni? Azt hiszem, a válasz csak egy lehet: nemcsak fel kellene, hanem fel is kell dolgoznia, a Pest megyei, Bács megyei (és még számos más országrészbeli) úriszékek munkásságának jellemző adataival és változásaival együtt! E munka során számos érdekes jelenséget tapasztalna, egyebek között azt, hogy egy és ugyanazon földesuradalom (a nagyváradi püspökség) egyik úriszékénél a botozás (baculum), a másiknál pedig az ostorcsapás (scutica) a férfiak testi büntetésének kizárólagos fajtája. Miért? Talán a püspökség „családi tanácsa" rendelkezett így? Ilyen szerv itt sem lehetett — az uradalmak viszont őrizték azt a büntető-végrehajtási „hagyományt", amelyet vagy az első letelepülők hoztak magukkal, vagy az uradalom irányítói még a kezdet kezdetén vezettek be. Meg kell még említeni azt is, hogy a helytartótanács levéltárában hatalmas úrbéri iratanyag-tömeg is található,1 7 amely 1724-től kezdődően számos — az igazságtalan úriszéki ítéletek ellen beadott — jobbágypanaszt is tartalmaz.1 8 Ezen felül az úrbérrendezéssel foglalkozó bizottság (amely 1765-től kezdve ellenőrizte az úriszéki bíráskodást) gazdag iratanyaga is megtalálható itt, egyebek között arról, hogy „milyen volt a gyakorlatban a földesúri igazságszolgáltatás",1 9 de szintén sok, e témával kapcsolatos adatot lehet kibányászni az 1783 és 1848 között keletkezett úrbéri iratanyagból is. Nem kellene az úriszéki ítélkezés kutatójának feldolgoznia ezt a levéltári anyagot is kutatási kérdései megválaszolásához? Vagy ez a levéltári matéria 11 OL, C-59: Departamentum Urbariale. 18 Felhő Ibolya—Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. (Budapest, 1961. 193.) 19 Uo. 202.
