Századok – 1986

Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI

1100 VITA Nyilvánvalóan más körülmények között működtek az igazságszolgáltatás földesúri szervei a 18. század első negyedében, amikor az 1720-as összeírás Arad megyében mindössze 5000, Csanádban 2500 lakost talált, de a többi dél-dunántúli vagy alföldi megyében is alig pár ezer olyan ember élt, aki a viharok elmúltával a nádasokból-erdökből előmerészkedve megkezdhette szűkebb hazája és az ország újjáépítését. Embertelen körülmények között, eleinte még földesurai sem voltak, vagy ha igen — ezek sziszifuszi erőfeszítéseket tettek, hogy birtokaikra parasztokat telepítsenek. Milyen volt az a szervezet, amely ebben a hőskorban ellátta a birtokigazgatást és — az uradalom területén — az állami feladatokat (a rend megteremtése, igazgatási és igazságszolgáltatási teendők ellátása)? Már konszolidáltabb volt ez a többféle funkciót ellátó rendszer a telepítések többségének lebonyolítása és az árutermelés első felvirágzása időszakában, a felvilágosult abszolutizmus hazai érvényesülésének éveiben, amikor a kormányzat már ellenőrzése alá vonta a földesúrijobbágyi viszonyt, egyebek között a bírói hatalom gyakorlását is. Az is természetes, hogy a reformkorban (a gőzhajózás, a malomipar ugrásszerű fejlődése, a vasútépítés stb. időszakában) gyökeresen más volt már az országnak — az igazságszolgáltatás gyakorlására is kiható — helyzete, mint egy évszázaddal korábban. Mi tükröződik mindebből e monográfiában? Az égvilágon semmi. Ha az olvasó átrágja magát Kállay István e művén, azt hihetné, hogy statikus volt a helyzet. A szerző, mit sem törődve a történetiséggel, azt mutatja be, hogy e másfél században milyen volt a szublimált szervezet, az időtől és körülményektől független büntetőeljárás, polgári eljárás, egyes bűncselekmény-típusok megítélésénél mi minden fordult elő stb. Munkája hasonlít annak a „tudósnak" a művéhez, aki egy ember életét nem a születéstől kezdve (gyermek-, ifjú-, felnőtt- és öregkoron át) a halálig tárgyalja, hanem arról értekezik, hogy az embernek feje és törzse van, végtagjai stb., és ezeket erre meg arra, így és úgy használja. Mi több — az olvasó azt sem tudja meg a szerző munkájából, hogy milyen kutatási kérdésekre kívánt választ adni. Erről ugyanis hallgat, de szól arról, hogy mi is a földesúri bíráskodás története (,,a társadalmi viszonyoktól meghatározott jogviszonyok egyik megvalósulási formájának, a jogalkalmazásnak a bemutatása, amely a jog külső és belső oldaláról közelíthető meg"), majd egy sereg meghökkentő dolgot ír le a jogról és az úriszéki gyakorlatról. Már első megállapítása is mellbevágó: „az úriszékről a kortársak nem sokat tudtak". Hogy van ez? Kik azok a kortársak, akik ilyen tudatlanságban leledzettek? Az elítéltek és hozzátartozóik, vagy az a tömeg, amely egy-egy uradalom központjában a lókötők akasztását, illetve a latrok lefejezését vagy kerékbetörését (a kor szinte egyetlen tömeglátványosságát) néha évente többször is végignézte? Azok is kortársak vajon, akik a földjüket elszántó szomszéd vagy a tartozásukat megadni nem akaró adósok kötelezése érdekében az úriszékhez fordultak? Nem kell a korszak kutatójának lenni ahhoz, hogy e megállapítás alaptalansága szembetűnő legyen: a kortársak közül az érintettek minden bizonnyal tudtak az úriszékről és nem is keveset. (Ezt sok, e században keletkezett népi „közmondás" is tanúsítja : „Adj a bírónak aranyat — tiéd az igazság" ; „Aki a bírónál keresi igazát — a pad alatt találja meg"; „Görbe kezű embert szeretik a