Századok – 1986

Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI

1098 VITA jövedelméből élő) néhány nemesi család tagjai rendszeresen megvizsgálták: „mire ment el a pénz", és hogyan lehetne a költségeket (egyebek között az úriszék-tartási kiadásokat) a jövedelem fokozása érdekében csökkenteni? Miért van az, hogy a 18. század igazgatási vezetői (a magyar valóság jó ismerői) nem tudnak a bírói funkciót ellátó családülésekről? Miért él bennük az a „tévhit", hogy az úriszéki bíráskodás — mint közhatalmi tevékenység, igazságszolgáltatás — ellenőrzése a megye nemesi közössége (communitas) és a helytartótanács feladata? Miképpen történhetett meg, hogy egyes földesurak már a 18. század derekán fellebbezési jogot biztosítottak jobbágyaiknak, holott ezt — eddigi ismereteink szerint — a parasztok úrbéri perekben csak Mária Terézia és II. József rendelkezéseivel, súlyosabb büntetőügyekben pedig csupán az 1791. évi 43. tc-kel kapták meg? Mi történt azzal a jobbággyal, aki az úriszéktől megkapta a 100 botütés elviselésére szóló marasztalást, és a családüléshez fellebbezett? Megvárta azt a 2—3 évet, amíg a család tagjai összeültek? Addig az uradalom ingyen etette, vagy közmunkát végeztetett vele? Ki művelte a fellebbezés elbírálásáig a jobbágy (subditus vagy Untertan — akit Kállay következetesen alattvalónak nevez) telkét? Ilyen megállapítások olvastán az emberben felmerül a kérdés: nem az volt vajon az uradalmak érdeke, hogy a lakosságból különféle reakciókat kiváltó bűncselekményeket a leggyorsabban kövesse az értük járó, szabályos perben kiszabott büntetés végrehajtása? Mi az oka annak, hogy míg a földesurak általában az úriszék-tartás költségeinek csökkentésére törekedtek (saját érdekeik parancsát követve) — egyidejűleg maguk növelték kiadásaikat a hazai korszellemmel ez idő tájt teljesen ellenkező fellebbezési jog megadásával? Kállay ezekre a kérdésekre — és a többi hasonlóra — semmiféle választ nem ad. Kállay természetesen ez idő alatt nemcsak jogtörténeti tanulmányokat publikált, hanem „igazgatástörténeti" munkásságát is folytatta. Ennek egyik jellegzetes produktuma az „Összehasonlító jogtörténet. Bolgár Elek Emlékkönyv" című kötetben közölt munkája.8

E kötetben, „A szabad királyi városok igazgatása a 18— 19. században" című 10 oldalas tanulmányában a 40—50 királyi város igazgatásának másfél évszázados „fejlődését" „mutatja be". Elmondja, hogy ilyen tisztség is volt a városokban, meg amolyan is. Két dologról azonban semmit nem szól: arról, hogy e másfél évszázad során (amely a Rákóczi-szabadságharc leverését követő teljes b) A Harruckernek 1830-as ülésén az új kamarás ismertette elképzeléseit sok dologról, egyebek közöt ,,a közös perek viteléről és a vérhatalomról (jus gladii)" (33.); c) A Kállay-család hajdúja .jelen volt az úriszéken" (1798. febr. 7-i jegyzőkönyvi adat, 35.) — azonban nem új felfedezés, hiszen valamennyi úriszéki ülésen mindig ott kellett lennie legalább < hajdúnak: d) Végül a családülés „hatáskörét" összefoglalva az E pontban— minden dokumentációt mellőz1

1 felsorolja (37.) hogy idetartozott a „Jogszolgáltatás (úriszék). Ellenőrzés (jegyzőkönyv, iratok felülviz; ta. utasítás, jelentés, úriszék elleni panaszok). Fellebbviteli fórum (büntető és úrbéri ügyek). Költség j Ezek a kutatási eredmények képezik a családülésől, mint az igazságszolgáltatás új szervezeti forrná J szóló mese alapját. Я »Budapest, 1983. 296. •