Századok – 1985
Történeti irodalom - Deák István: Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben. (Ism.: Diószegi István) III/853
TÖRTÉNETI IRODALOM 853 DEÁK ISTVÁN KOSSUTH LAJOS ÉS A MAGYAROK 1848-^49-BEN Budapest, Gondolat 1983. 423 I. A könyv eredeti, angol nyelvű kiadása „A törvényes forradalom" cimen 1979-ben jelent meg New Yorkban. A magyar változatnál a szerző, az előszó szerint, szöveghüségre törekedett, de tekintetbe vette, hogy a magyar közönség többet tud a tényekről, mint az angol. Deák István a New York-i Columbia egyetem professzora, számos munkát publikált az újkori német, osztrák és magyar történelem tárgyköréből. A magyar olvasóközönség „A forradalmi Magyarország egy napja Kossuth Lajos hivatalában" c., az Cj írás 1974 áprilisi számában közölt, egy riport elevenségével ható, izgalmas tanulmányából ismerhette meg. A magyar forradalom és szabadságharc története nem bővelkedik összefoglaló munkákban. Ezt Deák István is megállapítja, és magyarázattal is szolgál, mondván, hogy túl sok a negyvennyolcas szakértő, és az olvasóközönség is túlságosan igényes. Ebben a magyarázatban biztos van valami, de a szintézis hiánya nem az utóbbi évtizedek jelensége, ezért az okok bizonyára mélyebben rejtőzködnek. Talán valahol ott, hogy az eseményekben gazdag másfél esztendő elsősorban saját korának feladatait oldotta meg, s jóllehet mélyen belevéste magát a nemzeti tudatba, viszonylag kevés aktuális üzenete volt az utókor számára. A nagy francia forradalom, amelyhez szívesen hasonlítjuk a magunk negyvennyolcát, öt év alatt sűrítve produkálta mindazt, amit a francia történeti fejlődés száz esztendő során állított azután újra elő, és a forradalom a maga eredményeivel és kudarcaival mindvégig megőrizte aktualitását. A történelem ismerete társadalmi szükségletté vált, és az alkotmányos, girondista, jakobinus és egyéb indíttatású nagy összefoglalások a soron következő nagy lépés megtételét ösztönözték és készítették elő. Nálunk negyvennyolc a magyar progresszió részéről előbb a kritika tárgya volt, majd az erőltetett historizálásé, és a modern politikai áramlatok nem fedezték fel, mert nem fedezhették fel a maguk előéletét a „törvényes forradalom"-ban. A magyar március nagy alakjai szoborrá merevedtek és legendává magasodtak, történeti ábrázolásuknak inkább az állókép kedvezett, a függetlenség, a mindig is elevenen ható hagyomány pedig a polémia és a publicisztika tárgya maradt. Akárhogy is volt, vitathatatlan, hogy szintézis készítésének, már csak a részkutatások felhalmozott eredményeire való tekintettel is, van létjogosultsága. Különösen, ha számításba vesszük, hogy, egy népszerű munkáról nem beszélve, az utolsó összefoglalás negyedszázada jelent meg. Hogy éppen egy külföldön élő magyar történész vállalkozott erre, azon az előzmények ismeretében lehet ugyan némiképp csodálkozni, de el kell ismerni, hogy a magyar 1848—49 Deák Istvánban avatott historikusára talált. A „Kossuth Lajos és a magyarok" szerzője jó adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy a szintézis követelményeinek mindenben megfelelő munka kerüljön ki tolla alól. Ismeri a forrásokat, a régebbi és újabb irodalmat, kellően szerény, hogy másoktól is tanuljon, eléggé bátor, hogy önállóan formáljon ítéletet és véleményt. És ha nehezítette is dolgát, hogy a forrásokkal csak alkalmanként találkozhatott, és csupán vendégeskedett a magyar negyvennyolc történeti műhelyeiben, végeredményben inkább hasznára volt, hogy több ezer kilométer távolából szemlélte az egykori küzdőteret. A nagy év sikerei öt is fellekesítették, kudarcai lehangolták, mint minden magyar történészt, és nem rejtette a sorok közé érzelmeit, de minthogy a magyar történet számára egyben egyetemes történet is volt, az arányokat, mértékeket és nagy erővonalakat a megszokott hazainál jobban érzékelte és érzékeltette. A forradalomtörténet klasszikus típusa szigorúan kronologikus. A franciák Adolph Thiers óta ehhez a szabályhoz igazodnak, és Horváth Mihály, a magyar forradalom és szabadságharc első nagy krónikása is az időrendi előadást tette meg mintának. Deák István számára, miután elsősorban politikai történetet ír, nyilván magától értetődő volt, hogy a kronológia szálára fűzze fel mondanivalóját. Hogy az „ancien régime"-nek is szentel egy fejezetet, és hogy a végszóban a későbbi fejleményekre is kitekint, nem érdem béli eltérés a bevett mintától. Munkájának azonban, a címből is kitetszően, van egy érdekes és egyéni kompozíciós sajátossága: a történteket Kossuth Lajos személye köré csoportosítja. Ilyen kompozíció csak a magyar 48—49 esetében lehetséges, mert mondjuk a francia forradalom történetét aligha lehetne megírni 17 Századok 1985/3
